Nem baj, ha filléreket keres a nővérke, tartsa el a férje?

Stumpf András a Mandineren Sándor Máriával készített interjút. Tudjátok, ő az az ápolónő, aki “fekete ruhás nővérként” vált ismertté, és az ország egyik legsúlyosabb – ha nem A LEGSÚLYOSABB – problémájára hívja fel a figyelmet.

Elhangzott néhány szürreális kérdés is:

„Ön 140 ezret keres, ugye?

Igen, de ez nem az alapbér. Ebben benne vannak már a pótlékok is, például az, hogy bent vagyok karácsonykor. És 12 órás a munka.

Azt mondta, van férje.

Van.

Hogyhogy akkor még takarítani is el kell mennie a szabadnapjain? A férje nem dolgozik?

Dehogynem! Csak nálunk be van osztva, ki mit fizet. Egy kapcsolat szerintem így korrekt. Ő is minden munkát elvállal, és én is járok takarítani a szabadnapomon. Kell a pénz. Van egy kislányom. Csak a bérlet tízezer. Marad 130. Jönnek a törlesztések, merthogy hitel is van. Önmagában a nővéri fizetés nem lenne elég.”

Kedves Stumpf András, beszéljünk egy kicsit arról, hogy mi ezekkel a kérdésekkel – és a mögötte rejlő attitűddel – a probléma.

1. A közszférában dolgozók alacsony bére nem férfi-női kérdés. Emberi kérdés. A legsúlyosabbak egyike.

Jelenleg az óvodai dajkák, az ápolók, a betegszállítók, a bölcsődei gondozók és a pedagógusok keresik a legkevesebbet hazánkban, de a mentősök és a vidéki főiskolák óraadó tanárai sincsenek elkényeztetve. A közalkalmazotti bértáblázat siralmas, és ezek az emberek a legfontosabb feladatokat végzik, munkájuk felbecsülhetetlen és pótolhatatlan. Alig maradt a kortársaim közül, akik ezeken a területeken dolgoznak, és még ne külföldön élnének. Akik maradnak, azok többnyire túlterheltek, fáradtak, feszültek, frusztráltak, és évek óta kilátástalannak érzik a helyzetüket. Nincs olyan körülmény és érv, amely ezt a fajta megbecsületlenséget – amely férfit és nőt egyaránt érint – legitimizálná. (Nincs: ideértve azt is, hogy a “tradicionális női szakmákat” végezzék nők, akiket eltart a férjük, ahogyan az sem érv, hogy “egy mosoly nem kerül pénzbe, ő választotta ezt a hivatást”.) Soha többé ne épüljön stadion, ne legyen nemzeti konzultáció, ne költözzön senki a budai várba, ne induljon újabb köztévé, amíg ezek a kérdések megoldatlanok.

Minden közalkalmazott sanyarú anyagi helyzete tragédia, nehéz méricskélni és következtetést vonni, de engem leginkább az egészségügyi dolgozók megbecsültségének hiánya háborít fel, hiszen az ÉLET szempontjából nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen az, amit tesznek. “A magánegészségüggyel kapcsolatban tévképzet él az emberekben. Mondok egy példát: magánklinika, szülészet-nőgyógyászat, nagyon elit, nagyon minőségi, nagyon drága. Ha ott megszületik egy baba, aki nincs jól – mert ez bárhol, bármikor előfordulhat – hívják a koraszülött mentőt, és nálunk köt ki a pici. A magánegészségügyet ugyanis sima beavatkozásokra találták ki, mondjuk leszedethetsz egy szemölcsöt, de az agydaganatodat az idegsebészeten fogják megoperálni” – mondja Sándor Mária a Népszavának. Mária és egészségügyben dolgozó kollégái – ismétlem, férfiak, nők – munkája nélkül mindannyian potenciálisan rosszabb életminőségre, illetve halálra ítéltetünk.

2. A párkapcsolat, a házasság funkciójával kapcsolatos kommunikáció sosem lehet elsősorban anyagi jellegű, hiszen az minden függőség melegágya.

Sokat és sokszor írtam arról, hogy hosszú évszázadokon keresztül a házasságokat nem, illetve nem elsősorban a kölcsönös szeretet, szerelem, vonzalom hívta életre, hanem az anyagi szükségszerűség, amely egyfajta függőségre épülő kényszerhelyzetet teremtett. Ennek a kényszerhelyzetnek a modern kori lenyomatát láthatjuk ma Indiában és Kínában, ahol a nő másodrendű állampolgár, önálló megélhetésre képtelen vagyontárgy, függelék, s ezért nők millió nem születnek meg és nem nőnek fel, hiszen kár pénzt és energiát fektetni beléjük, ha létükből csak majdani férjüknek lesz haszna. Annyi, hogy jó esetben talán fiúgyereket szül. Ezt akarjuk talán, olyan jó a helyzet Indiában és Kínában, és a GDP is szárnyal?

Vagy esetleg azt, hogy minden nő célja az legyen, hogy gazdag – nála legalábbis jóval tehetősebb – férjet válasszon, aki élete végéig eltartja? Így a férfi erején felül kényszerüljön dolgozni, a nő pedig jó esetben aranykalitkában unatkozó úrhölgy, rossz esetben függőségbe taszított tárgy legyen, akinek esélye sincs az önálló, szabad életre, döntéshozatalra? Erre a modellre vágyunk talán? Ezt szeretnénk? Ez az ideális? Gondoljunk Balogh “Vakkomondor” József polgármester úr élettársára, Terikére, aki – a bírósági jegyzőkönyv szerint – évekig háztartásbeli volt, napjainkban pedig 40 ezer forintért dolgozik részmunkaidőben, ami gyakori felállás faluhelyen, ahol nincs munkalehetőség. Ezért úszhatja meg a börtönt Balogh, mint egyedüli kereső, ezért nincs esélye Terikének önálló életre, még ha úgy is dönt, hogy kilép a bántalmazó kapcsolatok jellegzetes ciklikusságából, amiből pokoli nehéz kilépni, és sokaknak egy életen át sem sikerül. (A teljes tárgyalás riportja itt, megrázó, de jellegzetes problémákat bemutató olvasmány.) Ki vágyik erre? Balogh, a bántalmazó.

3. Azért nem tehetünk különbséget férfi és nő anyagi megbecsültsége között, mert az emberi faktorokon kívül az a 2-es pontban ismertetett zsákutcához vezet.

“Sokszor szóvá tettük már, hogy azokat a kérdéseket, amiket nem tenne fel valaki egy férfinak, azt egy nőnek sem kéne. No, a fentiekkel pont ez a helyzet. Játsszunk már el egy cseppet a gondolattal, hogy Stumpf András megkérdez egy béremelésért demonstráló tűzoltót, miért dolgozik mellékállásban biztonsági őrként, nincsen tán felesége? […] Stumpf kérdése nemcsak hogy elhibázott, de mélységesen ártalmas is, akármi is volt a célja. Azt sugallja, hogy egy nőnek nem számít, hogy mennyi a keresete, ha férjnél van, úgyis csak szórakozásból dolgozik, a pénzkereset a férfi dolga” – írja a Feminfo.

Nem lehet különbség abban, hogy törekvéseink szerint minden embernek – ha férfi, ha nő – joga legyen arra, hogy értelmes munkát végezzen, amit megbecsülnek, ebben nem szabad határt húzni a két nem közé. Egy egészséges felnőtt ember optimális működésének a kulcsa, hogy lehetősége legyen dönteni arról, hogy hivatása van-e vagy sem, s amíg ezt a döntést nem ő hozza meg, hanem önző társadalmi berögződések és pokoli kényszerek irányítják még a privilegizált helyzetben lévő első világbeli értelmiség körében is, addig ne várjunk se kiegyensúlyozott családi életet, se pedig növekvő GDP-t (mitől növekedne, ha csak a szürkeállomány durván 50 százaléka vehet részt a döntéshozatalban, a komolyabb javak megteremtésében?).