A házasság szent köteléke

Nem hiszek a fals nosztalgiában, hogy régen az emberek boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak voltak, a házasságok az égben köttettek, és a párok életük végéig szeretetben kitartottak egymás mellett. Száz, kétszáz évvel ezelőtt is emberek éltek a földön, semmivel sem voltak jobbak vagy rosszabbak, mint a 21. századi populáció. A körülmények változtak, és ez az, ami sok mindent átírt. Hogy ez jó-e vagy sem? Nézzük meg közelebbről…

A minap egy délutáni talk-show-ban az volt a téma, hogy miért csökken évről évre a házasságok száma, és miért végződik a frigyek több mint a fele válással tíz-húsz éven belül. Sok minden elhangzott: megtudhattuk, hogy ma már az emberek önzőbbek, egoisták, nem hisznek a csapatmunkában, és nem tudnak kompromisszumokat kötni. A fogyasztói társadalom hívságai kerültek előtérbe, és az ember az egyéni érvényesüléséért és karrierjéért dolgozik körmeszakadtáig, ahelyett, hogy a szerelem és a család szentsége felé fordítaná a figyelmét. Ha valami elromlik, azt nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és hiszünk a reklámoknak, hogy mindenből a legjobbat, a legújabbat érdemeljük. Úgy cseréljük a párunkat, mint a kiégett villanykörtét.

A kicsit megengedőbb megközelítés azt mondja, hogy az életkörülmények javulásával, az orvostudomány fejlődésével és a békeidővel párhuzamosan az ember tovább él, mint az ősei, ezért nem reális elvárás többé, hogy a házasság egy emberöltőn át kitartson. Míg őseink húsz, legfeljebb harminc évig élhettek együtt (ha az asszonypajtás nem halt bele a szülésbe, férjuram pedig nem esett el a harcmezőn), ma már negyven-ötven évig kellene kitartania egy szerelmi szövetségnek. Ez pedig a gyorsan változó világban komoly kihívást jelent.

A KSH munkatársa azzal érvelt, hogy hiába élünk jobb anyagi körülmények között, mint száz évvel ezelőtt, a létbizonytalanság nem kedvez a családalapításnak: a statisztika azt mutatja, hogy többen döntenek a házasság és a gyerekvállalás mellett akkor, ha alacsony, de biztos a havi bevételünk, mintha magasabb, a forrása viszont bizonytalan. Az ember a nagy, életre szóló döntéseiben ösztönösen a biztonságra rendezkedik be, és a gyors változások, a kiszámíthatatlan jövő elriasztják a többséget.

Vártam, hogy előbb-utóbb elhangzik a tényleges ok is, amiért kevesebben házasodnak, és ők sem maradnak együtt feltétlenül életük végéig: az az egyszerű tény, hogy többé nem a házasság az egyetlen lehetőség a felnőtt életre, és ezért nincs kényszer, amely ebbe az irányba terelné az embert. Száz évvel ezelőtt egy átlagos nő végzettség és munkalehetőség híján képtelen lett volna eltartani magát, ahogyan – gépesítés és idő híján – a hétköznapi férfi sem tudta volna ellátni a ház körüli teendőket a főzéstől a mosáson át a takarításig. Fogamzásgátlás nem volt, sorra születtek a gyerekek – akiknek csak a töredéke élte meg a felnőttkort – ami ezután még inkább összekötötte a párt akkor is, ha egyébként az utálatig unták már egymást, és mindennapos vendég volt a házban a hűtlenség és a családon belüli erőszak.

Botorság volna azt hinni, hogy a házasságok többsége szerelemre, de akár tiszteletre épült: gazdasági szükségszerűség volt a frigy, amely muszájból, egyéb alternatíva híján jött létre a két fél, és természetesen a családjaik között. Ezek az emberek aztán többnyire – tisztelet a kivételnek – nem szeretetből, tiszteletből és altruizmusból maradtak együtt, hanem azért, mert egymás nélkül nem tudtak volna megélni, gyereket nevelni. Nem azt mondom, hogy nem voltak boldog párok, családok, de végtelen naivitás azt gondolni, hogy szentatyák és anyák éltek együtt a hit és a becsület nagy, színes esernyője alatt békében és boldogságban, amíg a halál el nem választotta őket.

Ma már a nő is járhat iskolába, kereshet pénzt (még ha a kutatások szerint általában kevesebbet is, mint férfi kollégája), és a férfinek sem kell asszony híján napi négy órában a folyóparton sikálnia a koszos ruhákat, ráadásul tápláló, főtt ételt készíteni, rendelni is gyerekjáték lett bárki számára. A fogamzásgátlás lehetővé teszi, hogy az emberek ne a reprodukciós képességüknek kiszolgáltatva éljenek, hanem annyi gyereket vállaljanak, amennyit akarnak, tudnak, és akkor, ha/amikor erre késznek érzik magukat. Így aztán a nő többé nem szorul a férfire, a férfi nem szorul a nőre, hanem mindketten kényszer nélkül élhetik az életüket… társsal vagy anélkül.

Nem arról van tehát szó, hogy régen az emberek szeretetteljesebbek és hűségesebbek voltak, mint ma, hanem egyszerűen kényszerpályán mozogtak, amiből aligha volt kiút a széles tömegek számára. Azt a szűk keretet, amelyen belül milliók éltek generációkon át, óhajtandó, kívánatos modellként beállítani rettenetes, káros tévhit, de lényegesen egyszerűbb, mint új keretet találni két ember – és itt már nem csak férfiről és nőről, hanem az azonos nemű párokról is szó van – méltó együttélésének.

És milyen ez a méltó együttélés? Kényszer nélküli, szabad. Tisztelettel, elfogadással, kölcsönösséggel teli. Megadja a választási lehetőséget mindkét fél számára, a jogokat és a kötelességeket pedig egyenlően igyekszik elosztani. Igen, a hasonló keretek közötti párkapcsolatból, házasságból mindig kevesebb lesz, mint a kényszerpályából: de vajon cél-e, hogy a szabad döntés helyett újra kizárólag a muszáj írja a forgatókönyvet? Hiszen a hamis nosztalgia erről szól, nem másról. Ideje leszámolni vele, és az egyetlen járható utat választani inkább helyette.