(Rossz) beteg vagyok

Meghajlok embertársaim előtt, akik krónikus betegséggel küzdenek, és türelemmel viselik, mert én sajnos egyáltalán nem vagyok jó beteg: egy nyavalyás hőgutával kísért fülgyulladás is teljesen térdre kényszerített, pedig ilyesmibe azért nem szokás belehalni. Éjszaka simán felnyögök és felkiáltok, ha olyan részhez ér a párna, ahol fáj, napközben pedig sírok, amiért nem és nem javul, és én tehetetlennek meg kiszolgáltatottnak érzem magam.

Nem szoktam meg sem a fájdalmat, sem a tehetetlenséget: én soha nem vagyok beteg. Nem is emlékszem rá, felnőtt életemben mikor agonizáltam utoljára vizes lepedőbe csavarva; jó, a néha felbukkanó migrén vagy szorulás nem számít, és tudom, hogy volt egy kis seblázam, amikor a fogaimat koronázták másfél éve – de ennyi, utoljára valszeg iskolás koromban terített le valami nyavalya, azóta meg azért sok víz folyt le a Dunán.

Türelmetlen is vagyok: vasárnap azt hittem, hétfőre jól leszek, hétfőn azt mondtam, szerdára elmúlik az egész… és most el vagyok keseredve, mert nem javult, hanem rosszabbodott azóta az állapotom. Fáj, lüktet, hasogat mindkét fülem, a szakrendelésen bekötözték, így alig hallok valamit, tompult az érzékelésem. Szédülök, hányok, lázam van, ráz a hideg, aztán meg izzadok, mint a ló. Nem tudok enni, mert egyrészt fáj a rágás, másrészt nincs étvágyam se: tegnap csupán két őszibarackot sikerült leerőltetni, de azt is óriási melóként éltem meg.

Próbálok úgy számolni, hogy ne lépjem túl a napi Algopyrin-limitet, de persze négy órával a legutóbbi tabletta bevétele után nem merek újat bontani, ezért aztán az éjszakáimba belopakodtak az abszurd, nyomasztó, kiborító lázálmok, amik félig éber állapotban gyötörnek húszperces ciklusokban, hadd emlékezzem mindenre tökéletes részletességgel. Be vagyok zárva, kínoznak, bántják a családomat, mindenki elpusztul, én tehetek mindenről… aztán hopp, hozzáér valamelyik fülem valamihez, és felébredek a fájdalomra… de nincs annyi erőm, hogy felkeljek bevenni az Algopyrint. Csak fekszem, lesem a plafont, lassan újra elalszom, és kezdődik az egész elölről. És ez így megy már két napja (vasárnap még nem fájt a fülem, akkor azt hittem, egy sima napszúrás terített le).

Tegnap orvosi rendelésre elkezdtem antibiotikumot szedni, amivel utoljára gyerekkoromban találkoztam (rendeltem hozzá probiotikumot is a patikából, de még nem érkezett meg). Ma háromnegyed ötre megyek a fülészet szakrendelésre, leszedik a kötést. Remélem, ha időpontom van, nem kell órákig várni, mert ezek a sokórás sorbanállások rengeteg energiát kivesznek belőlem. Semmihez nincs erőm és kedvem, már aludni se bírok, hiszen csak hason fekve szoktam, akkor meg hozzáér valamihez a fülem. Az olvasáshoz jobban kéne tudnom koncentrálni, a filmet nem hallom rendesen a bekötözött fülekkel, mozogni alig tudok, az evés nem megy, látogatókhoz meg túl rossz passzban vagyok.

El kellene mennem a körzeti orvoshoz is a táppénzes papírért, de nem tudom, jó ötlet-e: EKHÓ-sok vagyunk, egy hét táppénz mínusz huszonöt-harminc ezer forintot is jelenthet… Nagyon szarul állok most anyailag, lehet, hogy inkább szabadságnak veszem ki ezt az időszakot. Persze a szabadságra is szükségem volna, így ott vagyok, ahol a part szakad. Valszeg a “fél táppénz-fél szabadság” lesz a válasz, péntekre meg talán már leszek olyan állapotban, hogy itthonról legalább tudjak dolgozni.

Aláírom, arra legalább jó ez az alapvetően nem súlyos, de rendkívül kellemetlen (és fájdalmas) nyavalya, hogy egy kicsit visszavegyek a nagy arcomból, amikor más ember náthájáról, influenzájáról, torokgyulladásáról vagy tüszös mandulájáról hallok. Különösen kegyetlen voltam akkor, ha valaki zsinórban, egymás után kapott el valami vackot: “Ne már, megint beteg vagy?! Baszki, hogy csinálod? Én 16 éves koromban dőltem ki utoljára, hát mozogsz és eszel te rendesen?!” Most kezd derengeni, hogy az ember olyan vacakul van ilyenkor, hogy ez a legutolsó dolog, amit hallani akar, meg amúgy is: a betegség azért többről szól, mint a megfelelő étkezés és a mozgás…

Szóval, lőjetek le, végem van…