Aktuális

Búcsú egy marék epekőtől

Tegnapelőtt megszabadultam egy nagy marék epekőtől, mindjárt el is beszélem ennek történetét, hogy feldolgozzam az élményt… és talán segítsek azoknak, akik operáció előtt állnak. Nekem ez volt az első műtétem, fogalmam sem volt, mire számíthatok.

Saját termés, kiegyensúlyozottabb lelki életet kell élnem mostantól

Saját termés, kiegyensúlyozottabb lelki életet kell élnem mostantól

Az előzmények

Szóval, az úgy volt, hogy októberben megettem egy lángost Mátrafüreden, és másfél órával később olyan fájdalom nyilallt a mellkasomba Gyöngyös belvárosában, hogy azonnal a földre rogytam. Száz méterre feküdtem a szülői háztól, de fél óra volt, amíg segítséggel eljutottam a kapuig. Otthon a szőnyegre kuporodtam, magzatpózban, és ordítottam… én ilyen fájdalmat még soha nem éltem át. Egy héttel korábban már fájt ugyanitt, de csak tíz percig: akkor azt hittem, a stressztől és a túlterheltségtől vagyok rosszul, pihenni kell egy kicsit, és majd elmúlik. Most viszont a melltartóvonalnál végig sajgott, erős, görcsös fájdalommal, és tizenöt perc után sem szűnt. A szomszédságból összesereglett kupaktanács kihívta az ügyeletet. Kaptam egy injekciót, ami pár percen belül hatott, és akkor mintha elvágták volna az egészet. Virgonc és egészséges voltam újra.

Reggel aztán rögtön bejelentkeztem másnapra egy belgyógyász magánrendelésére, mert ennek azért a fele se tréfa. Nagy szerencsém volt, hogy épp tudott fogadni. Alaposan kikérdezett, megvizsgált, és ezután minden vizsgálatot sürgősségin azonnal elvégeztetett: EKG, mellkasröntgen, hasi ultrahang, teljes labor, délre megvolt minden eredményem. Hamar kiderült, mi a baj: a vérképem hibátlan, csillag nélküli volt… kivéve a Gamma GT-t, ami 600 fölött járt (0-35 a referenciaérték). Ez már önmagában beszédes érték, de a hasi UH mondta ki a verdiktet: minden tökéletes méretű és szerkezetű, de “folyadék állagú epehólyag nem mutatható ki, a helyén 5,5 cm átmérőjű hangárnyék látszik, vs. epekövek”. A belgyógyász átküldött a sebészhez, aki elrendelte a diétát, és a kontrollt egy hét múlva. A Gamma GT vissza is ment 65-re, ami már majdnem normál érték.

“Mikor szeretné a műtétet?” – kérdezte a kórházban az épp ügyeletes sebész, én pedig mondtam, hogy még nem tudom…  A sebészek midig vágni akarnak, az ember meg közben reménykedik, hogy léteznek csodaszerek, amelyeknek segítségével az epekő elhajtható, kiiktatható. Pedig nem nagyon van ilyesmi, még Villás Béla is a sebészkést javasolja. Akkortájt mindenesetre nem nagyon volt időm, így félretettem egy kicsit a dolgot. “Szerencsére nem sürgős” – erősített meg a sebész. És valóban így volt: ezután ettem-ittam, ahogy jólesett, és közel fél évig nem ismétlődött meg a rémálomba illő, semmihez sem hasonlítható görcsös roham, amihez képest a legádázabb ordító menstruációs görcs is kellemes masszázs hatását kelti.

Legközelebb március végén volt egy rosszullétem, majd húsvétkor egy újabb. Szombaton ráadásul, mielőtt az eszem-iszom még elkezdődött volna. Ez volt a négy rosszullét közül a legsúlyosabb: egy könnyebb és egy súlyosabb fázissal jelentkezett, két felvonásban, az utóbbi egy órán át tartott, és végig keservesen sírtam. Ezután elmúlt ugyan a fájdalom, de valami történt: mintha gombócok gyűltek volna össze a hasamban, csak háton tudtam feküdni. Tizenhat órán át aludtam, majd 26 óra elteltével teljesen emésztetlen ételt hánytam ki, gyakorlatilag egyben. Majd órákon át epét hánytam, és újabb 12 óra alvás következett, miközben rázott a hideg. Volt egy pont félálomban, amikor azt éreztem: most van vége a dalnak, ennyi volt. Érdekes, mennyivel könnyebben elfogadja az ember a saját halálát, mint egy szerettéét, csak gyakorlatias dolgok jutottak eszembe: legyen annyi erőm, hogy rendet tehessek az irataim közt és a levelezésemben.

Aztán hétfő hajnalra teljesen rendbe jöttem, reggel már mentem dolgozni, de csütörtökre jelentkeztem az egyik sokak által ajánlott sebész magánrendelésére. Éber állapotban már jobban tudatosodott bennem, hogy azért még csak nem kellene elhullani (pláne egy ilyen faszság miatt), vannak céljaim is az életben. Az orvos azt mondta, május 18-án megműt, ne aggódjak, nem nagy történet a laparoszkópia, és elmagyarázta, hogyan kell elképzelni. Majdnem elájultam, rendszeres véradó létemre a vértől is rosszul vagyok, nemhogy egy konkrét műtét leírásától. Május első hetére kért új laboreredményt, amit az altatóorvos is jóváhagy, aztán hétfőn reggel 6:30-kor kérjem a felvételemet a harmadik emeleten a sebészeti osztályon.

A kórházban

Ezután már nem izgultam, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Egy hónapon át nem nagyon gondoltam a műtétre, az utolsó két nap pedig munkával telt, hogy mindennel készen legyek három napra előre. Vasárnap este 8-kor megettem az utolsó, könnyű vacsorámat, majd bevettem a 2,5 evőkanál ricinusolajat, ahogy az orvos kérte. Három órán belül hatott, nagyjából 40 percenként futottam. Háromig dolgoztam, addigra teljesen kitisztultam, fél hatkor már keltem, és 6:20-kor a kórházban voltunk a kísérőmmel. A társalgóban vártuk a felvételt a többi sorstárssal.

Pontban 6:30-kor aztán megjelent egy nővér, és kérte, hogy menjünk vele a “hatos szobába” (346-os). Itt ketten lábadoztak, én az ablak melletti ágyat választottam, két új betegtársam is elhelyezkedett, egy ágy maradt szabadon. Tudom, hogy a rogáncili lemeze az “olyan-kurva-fiatalnak-tűnök-hogy-tónit-mindig-az-apámnak-nézik-pedig-csak-15 év-van-köztünk” című, de ezt most muszáj elmondanom: a nővérke a folyosón megkérdezte, van-e velem nagykorú, aki aláírhat. Hát nem édes? Istenem, pedig milyen leharcolt állapotban voltam a két óra alvással, több kör hasmenés után…! Mindenesetre először megmérték a vérnyomásunkat (120/80), majd kaptunk egy kis kutat a bal kéz főerébe az infúzióhoz, aztán a főirodában kellett jelentkezni felvételre, már hálóruhában. Ez annyit jelentett, hogy leadtuk a leleteket, megadtuk a legközelebbi hozzátartozó adatait, nyilatkoztunk az étkezési szokásokról, gyógyszerekről és allergiákról, és aláírtuk az engedélyeket (altatás, műtét).

Ezután a szobába mentünk, és 8-kor ki is tolták az egyik ágyszomszédomat visszérműtétre, majd pár perccel később a másikat pajzsmirigyműtétre. Őt vissza is hozták, mert 200 körül volt a vérnyomása, az aneszteziológus nem vállalta a műtétet, nehogy agyvérzést kapjon a beteg. Szegényt az orvosa vigasztalta, hogy most három nap alatt beállítják a vérnyomását, és nyárra kap új időpontot. Közben a szomszédos szobákból is tologatták ki az ágyakat, láttam, hogy itt egyszerre több műtét is zajlik. Befeküdtem az ágyba, hátha tudok aludni egy kicsit, de az egyik szobatárs egy szellemi fogyatékos cigánylány volt, megállás nélkül duruzsolt, a saját gondolataimat sem hallottam tőle.

Tíz óra körül aztán megjelent egy betegszállító és egy nővér, és mondták, hogy menjek el pisilni, visznek műteni. A nővér a kezembe adott egy kis kék tablettát, hogy vegyem be (nyugtató lehetett, mindenki kap ilyet, piros tablettát viszont senkinek sem ajánlottak…), aztán fürgén befáslizta mindkét lábamat (trombózis ellen, mint később megtudtam), és rám adta a műtős sapkát. Ezután mondta, hogy vetkőzzek. “Bugyira?” – kérdeztem naivan, a ciklus harmadik napján tovább nem szerettem volna. Látszik, hogy soha nem hallgattam szívesen műtétes történeteket, nyilván mindenkit tökpucéran műtenek, csak steril cuccok kerülhetnek a műtőbe. Hirtelen megértettem, hogy hétkor miért kapott a két éltesebb korú hölgy borotvát, hogy tegyék rendbe magukat alul, és annak pszichológiája is felsejlett előttem, hogy én miért nem kaptam: mert fiatal vagyok. Hát szépen vagyunk, a 21. század szépségtrendje evidencia a kórtermekben is.

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy az orvosom egy gyönyörű, jóképű, fiatal férfi, és most meztelenül fog látni, de aztán rögtön leesett, hogy a világ legjobb nője is feküdhetne előtte, számára műtét közben az is csak egy test volna, akár a többi tízezer, amit már látott kiterítve. Befeküdtem hát az ágyba, és a betegszállító villámgyorsan száguldva az emelet másik szárnyáig vitt, ahol aztán egy hatalmas, zöldre festett helyiségben várakoztam kb. tíz percet.  Homályosan láttam, hogy messzebb egy férfi fekszik, szintén betakarva.

Aztán áttoltak a műtőbe. A betegszállító mondta, hogy csússzak ki az ágy szélére, kapaszkodjak a nyakába, aztán egy határozott mozdulattal átfektetett egy műtőasztalra, és egy vékony, papírszerű zöld lepedővel betakart. Egy nővér ugrott elő, aki a vállaim alatt és az oldalamnál felmatricázott (erre az EKG miatt volt szükség, mint megtudtam). Nem féltem, teljesen nyugodt voltam, de annyira szürreális, ismeretlen és idegen volt a helyzet, hogy hirtelen átsuhant az agyamon: én mindjárt el fogom sírni magamat. Aztán nyeltem egyet, és mégsem. “Pár percet kellene várni” – mondta a nővér. “Semmit nem fog érezni, semmilyen kellemetlensége nem lesz” – tette hozzá. Érdekes, hogy ennek ez a rituáléja: bemehettem volna a saját két lábamon is, hogy aztán az ágyra feküdjek.

Két-három perccel később a műtő közepére toltak, és leszíjazták mindkét kezemet és lábamat. Láttam, ahogy kb. öt maszkos arc hajol fölém, az egyik megáll a fejem fölött, és egy szúrós végű Darth Vader-sisakot vesz elő. Néhány centire tartja az arcomtól, és annyit mond: “lélegezzen mélyeket”. Egy mély levegő, a gáz kicsit szúrja a torkomat. Még egy naaaagy levegő, bátran, és… a harmadik lélegzetvételre már nem emlékszem. A következő kép az, hogy a műtőasztalon fekszem, az egyik maszkos figura megfogja a kezemet, a szemembe néz, és közli: “vége a műtétnek, rendben van minden, visszük vissza a szobájába”. Az útra végig emlékszem, úgy reszkettem, hogy le-föl mozgott a testem az ágyon, zörgött minden. Ez állítólag az altatás gyakori mellékhatása, pár perc alatt elmúlt. “Ez gyors volt” – gondoltam. Igazából 55 percig tartott, de nem éreztem az időt. Téta állapot, ami a tudomány szerint jobban hasonlít az kómához, mint az alváshoz.

A helyére tolták az ágyamat, a nővérke bekötötte az infúziót (víz és fájdalomcsillapító), és betakartak. Próbáltam aludni, de nem tudtam: túl nagy volt a nyüzsgés. A látogatási idő megkezdődött, mindenkihez sorra jöttek az emberek, aztán esti vizit volt a műtőorvosokkal, majd vacsorát hoztak, később lázmérőt. Az első pár percben tapasztalt reszketés mellett nem volt más tünete az altatásnak: nem éreztem magamat kótyagosnak, nem sérült a rövidtávú memóriám, tudtam rögtön, hol vagyok, nem voltam álmos sem. Minden módosult tudatállapottal ez van, rám ezek a dolgok alig hatnak, túl éber őr az elmém, ez nem mindig szerencsés. Háromra bőven lecsorgott az infúzió, így hiába nem ittam éjfél óta, nagyon kellett pisilnem. Még nem tudtam egyedül felkelni. Tündibündi, a fogyatékos cigánylány segített, hogy a csengővel hívjam a nővért.  Megtudtam, hogy vakbéllel hozták be szombaton sürgősségin, az én orvosom műtötte. A nővér segítségével felöltöztem (még mindig anyaszült meztelen voltam a takaró alatt), és abszolváltam az első pisilést. Most láttam csak, hogy a dekoltázstól a bugyi alsó vonaláig narancssárga jód fedi az egész testemet, ezzel sterilizáltak mindent a munkához.

Ittam két kortyot, majd jeleztem, hogy fáj a sebem, mire kaptam egy kis fájdalomcsillapítót az infúzióba. Háromtól ötig aludtam egy kicsit, aztán felhívtam a családot, akik be is jöttek meglátogatni. A második pisilés már egyedül is ment, de azért kértem pár ezrest, hogy ha éjszaka segítségre van szükség, honorálhassam valahogy az ügyeletes nővér fáradozását. Végül erre nem volt szükség, az éjszaka eseménytelenül telt. Kaptam egy tablettát, ha fájnék, de nem kellett bevenni, és pisilni is csak reggel mentem el, sokkal könnyebben, mint előző nap. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy notórius hasonfekvőként úgy tudjak oldalazva aludni, hogy az oldalamból kilógó hosszú cső a kis edénykével ne szúrjon, a sebeim ne érjenek semmihez, és a bal kézfejemből lógó infúziós kút se ütődjön az ágynak. A négy szobatársból három horkolt, egy magában beszélt, egész jó statisztika. A nővér az idős hölgynél az ajtó mellett többször cserélt infúziót éjszaka, szegényt kiszáradás miatt nem tudták megműteni.

Ötkor már lázmérővel ébresztettek bennünket, aztán gyógyszerosztás, reggeli következett. Három kis szelet kenyeret és egy nagyon bizarr sonkakrémet kaptam, nem éreztem kísértést, hogy ezzel a lakomával törjem meg a 36 órás böjtöt. Az első műtét előtt van a kisvizit: az ember orvosa bejön, ellenőriz, egyeztet. Az én dokim is meglátogatott, hozta kis zacskóban az epeköveimet (“hogy a fenében fért el ez a fél kiló sóder bennem?”). Megkérdezte, jól vagyok-e, megnézte a kötést és a csövet, megtapogatott. Hoztak nekem egy liter forró teát, szinte húzóra megittam. Később jött a nagyvizit: ez azt jelenti, hogy az osztály összes ügyeletes orvosa – vagy tízen -, az osztályvezető főorvossal végigjárja a kórtermeket, és ilyesmi beszélgetés hangzik el: “tegnapi epeköves, jól van, holnap megy haza”, “pajzsmiriggyel műtöttük volna tegnap, magas vérnyomás miatt elmaradt, mai vérnyomás XY”. Aztán fel kell húzni a felsőt, és az osztályvezető főorvos megnézi és szükség esetén megtapintja a kérdéses területeket, aztán biccent: “rendben”, és mennek a másik ágyhoz. Az egész ceremónia nem tart tovább egy percnél. Még sosem láttam ilyet, mert a látogatókat mindig kiküldik, ha vizit van, ha kicsi, ha nagy.

Kedden sokan jöttek hozzám (öten), aminek örültem, annak ellenére, hogy nem szeretem, ha kiszolgáltatott és lelakott állapotban látnak. Ketten belógtak látogatási időn kívül, az unokabátyám viszont nem tudott besunnyogni, ki kellett menni hozzá a társalgóba, ami dél körül még a nehezemre esett a kis csövemmel, zacskómmal. Fél egykor aztán megtörtem a böjtöt: üres levest hoztak, tészta, zöldség és hús nélkül, megettem mindent. Nem volt egy nagy élmény, de tudtam, muszáj elkezdeni enni. Egy nagyon fura, vizenyős főzeléket is kaptam, felfordult a gyomrom, ahogy néztem a tetején remegő, félig nyersnek tűnő, rémes darált húsdarabot. Érintetlenül hagytam. Tündike már hazament, pedig ő mindent megevett eddig is: intézetis gyerek, anyja 13 évesen szülte, aztán prostituáltnak állt, és megszabadult a gyerektől. Sajnáltam ezt a nyolcéves kislány szintjén álló harmincegy éves cserfes gyereket, azért csak szórakoztató szobatárs volt a maga nemében.

Olvastam ötig, aztán Árpi és apu hozott nekem zsömlét, párizsival és sajttal, azt mind megettem, és utána küldtem egy natúr joghurtot. Kétoldalas nyomtatványt kaptunk “az epehólyag eltávolítása utáni diétáról”, de a saját zsírjában sült szalonna és a csípős paprika, két kedvencem, nem szerepel sajnos az ajánlott menük sorában. Ugyanez elmondható a Nutelláról és a házi pálinkáról is. Ínséges hónapok elé nézünk. A sok kedves üzenettel vigasztaltam magamat, amiket a drága jó lelkek küldtek, elvégre nem csak kenyérrel és vízzel él az ember. Illetve, ha már azzal kényszerül, legalább érezze, hogy szeretik. Közben kicsekkolt a visszeres szobatárs, a visszér-műtét ilyen egyéjszakás kaland, az epe kétéjszakás, a vakbél három, a mai sérves meg egy hétre jött (az már szinte komoly kapcsolat), de neki más baja is van.  Kedden nem mozogtam sokat, de délutántól már azt legalább könnyedén: éreztem, hogy óráról órára jobban vagyok. Késő estig olvastam, aztán próbáltam aludni, a kint tomboló hatalmas vihar ellenére.

A szokásos reggeli ceremónia végén bejött az orvosom, és mondta, hogy az első műtét után, kilenc körül jelez majd, és a szobájában kiszedi a csövet és átkötözi a sebeket, aztán kicsekkolhatok isten hírével. Örültem. Most voltunk először kettesben, megköszöntem a munkáját, aztán bejött egy kollégája, együtt kötöztek át, miközben egy durva műtétről fecserésztek teljesen lazán és természetesen, mint amikor mi csevegünk kattintós címekről a szerkesztőségben. Volt benne daganat, ciszta, nyirokcsomó, vér, genny, kelés és minden egyéb, olyan frankón megvitatták a részleteket, hogy majdnem elájultam megint. Hogy a fenében lehet valaki sebészorvos? Pénteken fél háromra megyek varratszedésre, aztán hat hét múlva kontroll. A nővérke félórán belül átadta a zárójelentést, kivette az infúziókutat. A ház alatt a patikában megvettem az injekciót (tíz napig trombózis ellen kell adni magamnak, megmutatták, hogyan), reggel tízkor már otthon voltam, délben pedig megérkezett a diétásan elkészített házi húsleves gazdagon, ami új emberré varázsolt engem.

Most fél nyolc múlt, a szomszédok sorra hozzák a diétás ételeket (persze, hogy ezért akartam Gyöngyösön…!), az étvágyam végre a régi.  Mindenkinek elmesélem a kalandokat, megmutatom a köveket, aztán megvitatjuk a hét belpolitikai eseményeit, és szörnyülködünk (az eseményeken, nem a köveken). Hát, így néz ki egy laparoszkópos epehólyag-eltávolító műtét 2015-ben (mondanám, hogy vágatlanul, de hát itt épp az van, hogy vágtak), most pedig mindjárt beadom magamnak életem első injekcióját, ha minden igaz. Aki kedvet kapott hozzá, ne halasztgassa, ha ügyesen termelt, megalapítjuk együtt a Sóder Klubot, aztán várjuk az epés megjegyzéseket!

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

24 hozzászólás Búcsú egy marék epekőtől bejegyzéshez

  1. Nagyon jó leírás lett, bár kedvet azért nem kaptam, hogy rohanjak epekőműtétre – szerencsére nincs is epekövem, vagy nem tudok róla – de ha lenne, most kevésbé félnék. Mégis jobb, ha töviről-hegyire tudja az ember, hogy mire kell számítani.

    Gratulálok a bátor helytálláshoz – szokás ilyenkor ezt mondani? A köveid egyre jobban tetszenek, ezen a fotón például tök szép színűk van, majdnem úgy néznek ki, mint egy csomag fűzni való ásvány a hobbiboltban. A mennyiségük döbbenetes, de való igaz, hogy a hét belpolitikai eseményei azért egy kicsivel leelőzik őket, legalábbis, ami a szönyülködni való mivoltukat illeti.

    • Tettem rájuk egy kis fényeffektet, mert hiú vagyok az epeköveimre. :D Hát, amúgy élőben szép fényesek, csillognak, mintha csak tó partján sorakozó kavicsok volnának.

      Pont pár napja olvastam egy igazi bulvárhírt, hogy a betörő egy családi házból ellopott 157 db üvegcsében tárolt követ, amit drágakőnek hitt, de kiderült, hogy mind epekő. :D Nem tudom, mi a bizarrabb: ahogy a pacák értékesíteni próbálta a természeti képződményt, vagy a tény, hogy valaki ezeket különböző színekben gyűjtötte… :) (Többségük szürke, barna, zöld vagy sárga.)

      Azt persze én sem értem, hogy fértek el bennem, és miért nem okoztak panaszt előbb. Állítólag mások már tizedennyinél érzik, hogy valami nem oké. A lényeg, hogy leköszöntek, na. :)

  2. De dilis vagy, a zárszó zseniális meg az egész poszt az. Amikor először láttam a képet a kövekről, teljesen rosszul lettem, hogy mi az Isten nyila ez, én még ilyet nem láttam. Láttam már kiműtött epekövet, de nem ennyit. Gyógyulgass, aztán irány a Mátra, és örülök, hogy túl vagy rajta, jobb és nyugisabb lesz így az élet, mint állandóan azon izgulni, mikor tör rád a görcs.
    A kórház külön világ, én is írtam róla, itt:

    https://tollampapirom.wordpress.com/2014/05/24/korhazban/

    • Előtte én is rákerestem a Gugliban, vigyázva, nehogy műtét közbeni akcióba fussak. Annak alapján én is kevesebbre számítottam, bár tény, hogy voltak egészen nagyok is, kisebb tojás méretűek. Megdöbbentő, mire képes a természet. Én ezeket viszonylag rövid idő alatt, fokozatosan csináltam, tehát érthető, hogy így néznek ki, és ennyien vannak.

      A kórházak világa elképesztően izgalmas volt, mint a Klinikák, a Grace klinika vagy a Vészhelyzet, de filmen azért jobb. :) Nagyon köszi a linket, kétszer is elolvastam, mindjárt kommentelek ott is.

  3. Teljesen átéreztem, újra megéltem a saját műtétemet. Annyi a különbség, hogy nekem maradt egy “csinos” kis 20 cm hosszú “derékba vágásom”. Dicsekednék a saját “kőbánya termésemmel”.. de elszörnyedek, ha látom “őket”. A természet “csodája”. :D
    Rendbe fogsz jönni.. de azért a házi pálinka mindig jól jön a hűtőből. ;)

    • Régen csinálták, vagy nagy volt? Hallom, néha most is vágni kell, ha egyetlen nagy kő van, ami nem fér ki a laparoszkópos lyukon. Az én dokim megjósolta, hogy az enyém sok kicsi lesz, ezért nem okozott panaszt sokáig. Hiába, a rutin.
      ps.: A pálinkáról persze nem örökre mondtam le. :D

      • 1,5-2 cm volt, több, kockásak, többszögűek.. nagyon érdekesek. :D Az volt a baj, hogy elindult/ak, az epevezetékből másképpen nem tudták kiszedni. Tudtam, hogy így fognak műteni, 7 éve volt, már megbarátkoztam a heggel is. :)
        ps.: Egészségedre. :D

  4. Nekem is nemrég volt epekő műtétem. Én úgy tudtam meg, hogy teljesen más miatt volt hasi uh, és ott mutatta ki. A doki javasolta a műtétet, mondta, hogy per pillanat nem okoz gondot, tehát nem sürgős, de x év után bármikor lehet, hogy begörcsöl, és lehet, hogy akkor azonnali beavatkozásra lesz szükségem. (én magamban gondoltam, ha éppen akkor leszek a vörös tengeren búvárkodni, akkor az kampec), tehát bele mentem a műtétbe, inkább most tervezetten, mint aztán később sürgősen. Megvolt a műtét semmi probléma, de nekem a seb fájt nagyon. 2 napig csak csoszogva tudtam menni. Fájt a hátam a jó kórházi ágytól, forgolódni nem tudtam a seb és fájdalom miatt. Megkérdeztem, hogy mikorra térhetek vissza a sporthoz, aztán a nővérke azt mondta, hogy műtét után 6 hét. 6 HÉT ?! Ezeknél elmentek otthonról… 4. nap már táncoltam, igaz nagyon lightosan, 1 hét múlva már tornáztam. De vigyáztam a sebre, ha éreztem hogy az neki nem jó abba hagytam. Tőlem kettő 2-2,5 cm-es követ vettek ki. Laporoszkópiásan. De nekem nem adtak szurit utána véralvadásra.

    • Egy barátnőm előttem három héttel volt visszér-műtéten, és neki három epés szobatársa is volt. Kicsit irigyeltem, mert jó látni, hogyan megy ez, de lehet, hogy jobb így, mert talán produkáltam volna pszichoszomatikusan azokat a tüneteket, amiket az előttem műtöttek. Képzeld, volt, aki az egész éjszakát végighányta műtét után, persze epét, hiszen nem evett, nem ivott. Nekem egyszer volt hányingerem az első napon, de annyira fájt a seb öklendezéskor, hogy el se tudom képzelni, mit élhetett át a szerencsétlen, aki rókázott egy éjjelen át. :(

      Az a meglepő, hogy ennyire gyorsan gyógyul, ugye? Hétvégére szerveztem már programot (ülőset, nem túrát vagy sportot, persze :D), és megmondom őszintén, hogy a műtét napján úgy éreztem, elhamarkodtam ezt egy kicsit, felelőtlen vagyok. Aztán keddre sokkal jobban lettem, szerdára meg teljesen jól, ma pedig annyi a fő bajom, hogy húzza a ragasztócsík a hasamat, ha lépdelek, semmi más problémám nincs. Persze még fekszem/ülök, de döbbenetes, hogy milyen könnyű mászkálni, ahhoz képes, hogy hétfőn még felülni is óriási kihívás volt.

      Szurit apum se kapott, őt 2004-ben műtötték ugyanitt. Az első beadás kicsit ügyetlen lett (levegős, kicsit véraláfutásos lett), de ma már ügyesebb leszek. Nem bánom, ha nem kaptam volna, de evvan. :D A normális kajáláshoz mikor tértél vissza?

      • Nagyon vidám vagy lányzó :) lám mit tesz az epétlenség. Ha úgy érzed, macerás ülni, halaszthatunk még egy kicsit. Az én két ismerősömnek a bordái meg a kulccsontja fájtak napokig, kiderült hogy laparoszkópiánál felfújnak valami házzal, mint egy léggömböt, és annak a feszülésnek az utóhatása.
        Az merült még fel bennem, hogy ilyenkor, ha csak másnap nyomják a kezedbe, és a dokinak több műtéte volt azon a napon, tuti hogy a sajátjaidat kapod meg? :):) Avagy érzed, hogy ez test a testedből? :)
        (egyszer, amikor nálam volt kávézás frissen autóbalesetes barátnővel, és félre akart vonulni beadni az alvadásgátlóját, megkértük szépen, hogy kényelmetlen lenne utánatódulni a kis hálószobába, ugyan adja már be köztünk a teraszon, mert mind baromira szeretnénk látni)

        • Ó, hát nálunk aznap csak egy epeműtét volt pont, de amúgy a tasakon rajta van a név, a születési időpont és a TAJ-szám is. :D Azt még akkor, a műtét során teszik bele. A hólyag meg szövettani vizsgálaton is átesik, szóval megvan ennek a precíz protokollja, nem keverednek a kövek.

          Haha, 10 nap hosszú idő, sztem az én injekciómat is fogják látni többen.

          Tök jó, hogy egyelőre jól vagyok, remélem, így is marad, és már csak jobban leszek. :)

        • Btw, a kulcscsontot jó, hogy mondod, műtét után jobb oldalon nekem is fájt, de azt hittem, csak a féloldalas fekvés miatt.

  5. Hát ez nagyon érzékletes volt, jó, hogy túl vagy rajta!! Nem is értem, ha előtte ennyiszer volt ilyen erős fájdalmad, hogy nem műtöttek meg hamarabb.
    Az a sok kő tényleg meglepő.
    Kicsit az ezreseken fennakadt a szemem. Egy ezres egy pisilés?
    Nekem kétszer volt sürgősségi császárom, egyik ráadásul éjfél előtt pár perccel, hát nagyon örültem, hogy nem altattak el, rettenetesen félek az altatástól, de hát nem válogathat az ember. A lényeg, hogy már jól vagy!

    • Csak négyszer volt, az kevésnek számít. A legtöbb epés ismerősöm napi szinten van rosszul, de nem olyan durván, mint én.

      Elvileg az ezres nálam a lelkifurka enyhítésének esendő módszere lett volna, ha úgy alakul. Irtózatosan zavar, hogy ezek az emberek 80-120 ezer forintokat keresnek, egyszerűen nagy a morális teher, amikor csak kérnék valamit. Persze “az állam nem én vagyok”, hogy a bérkérdést rendezzem, de pofámról lesül a bőr az egész miatt.

      Húúúú, én meg épp annak örülnék, ha altatnának, pláne egy császárnál (de az gondolom, nem lehetséges eleve). Egyszerűen minden műtéti dolog kiborít, és jobb lenne ezekről nem tudni, nem emlékezni. De tény, hogy nem válogat az ember, nem mi döntünk!

      • Jó ha van az embernél pár ezres, de sajna 4 alkalommal kellett mostanában kórházba menni és nem igazán érdeklődtek a nővérek, hogy ki hogy van meg, él-e.
        Az orvos viszont meglepően kedves volt, pedig ügyeletes volt, éjjel. Én az utólagos pénzadás híve vagyok. De nem vitatkozni akarok. Tényleg keveset keresnek és nagy a felelősség.
        Ahogy leírtad a rosszulléteidet, hát pont elég volt 4 szerintem.

        • Igen, dokinak már én is utólag. Előtte megkérdeztem a magánrendelésen, mennyiért vállal, mert hallottam, így illik, mondta, hogy soha nem mond összeget, amennyit jónak látok, ő annak örül. A kis szellemi fogyatékos szobatárs nagyon édes volt, ő is meg akarta ajándékozni, ezért a büfében vett neki egy zacskó piskótatallért. Aztán megéhezett és megbontotta, de így is átadta a doktor úrnak, mert “magát bírom, nagyon jó orvos, ezért most megajándékozom, tessék, mind a magáé”. Azért is hálás volt. :DDD

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Prológus az epeműtét után | Eszter's Offtopic
  2. Ez (nem) ment idén: a 2015-ös blogstatisztika, számokkal és sztorikkal | Eszter's Offtopic
  3. Így szabadultam meg a bölcsességfogtól – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: