Honnan tudod, hogy nem azt az életet éled, amit…igazán szeretnél?

Kaptam egy kedves levelet (igazából többet is), amiben megemlíti az olvasó, hogy oké, hogy szó esett a manipulációról, de mi a helyzet azzal, amikor magunkat szedáljuk le és csapjuk be, hogy aztán zsibbadtan és vakon tévelyegjünk akár éveken át? Mert tényleg, ez még veszélyesebb, mint az, amikor mások játszanak falsul az érzelmeink húrjain.

Amikor nem elég az, ami van…

Van ez a “something wrong” érzés, én így hívom (a Clan of Xymox azonos című dala után). Ez az az érzés, amikor nem ért fájdalom, nem esel át gyászfolyamaton, csak éled az életedet robotpilóta üzemmódban, de közben sejted, hogy az egésznek a mélyén valami nem stimmel… de még nem állsz készen a szembenézésre, mert ahhoz minden bizonnyal fel kellene adnod mindent, ami a komfortzónád gyökere és (ez a durvább) az identitásod alapja… ami és aki vagy, eddigi tapasztalataid alapján. Ezért aztán napról napra létezel, hétvégétől hétvégéig, pótcselekvéstől pótcselekvésig, kifogástól kifogásig, nem tudod, merre tartasz, és néha homályosan feldereng: nem vagy a helyeden. Nem itt kéne lenned, nem így, és valamiből kimaradsz. Nem azt az életet éled, amit lehetne, kellene.

“Felébredtem az éjszakában, hol vannak a csillagok? Attól tartok a félhomályban, elvesztettem a holnapot. Milyen rég volt, hogy mindenki elment, elfeledtem, nem tudom. A tükörben már csak magamat látom, a zihálásomat hallgatom. Nem elég, nem elég, ennyi nem lesz elég, nekem nem elég, nem elég, nem elég ez nekem, nem elég ez az én gyönyörű életem, észrevétlen túl szűk lett nekem. Sokáig tartott míg rájöttem arra, hogy megérintett a végtelen. Attól kezdve bármerre lépjek, utamat állja az életem… Nem elég, nem elég, ennyi nem lesz elég nekem nem elég, nem elég, nem elég ez nekem, nem elég ez az én gyönyörű életem, észrevétlen túl szűk lett nekem” – mondja a Hold enyhén nazális orgánumú énekese, szerencsére megvan YouTube-on, meg is hallgatom. A darkwave zenekarok behatóan tudják tanulmányozni ezt az életérzést, jó a gitár.

A Maslow-piramis csúcsa, az önmegvalósítás, az önátadás, a megosztás vágya, a hit valamiben, ami nagyobb, mint mi vagyunk, az értelmes munka ígérete, a küldetés, a képességek és a kihívások tökéletes összhangja, a gyerekkori álmok, legmélyebb ösztönök. Az, amiről Az alkimista is szól: a Személyes Történet, amit vagy megvalósítunk, vagy egész életünkben zsibbadt szplínben élünk, amíg ki nem égünk teljesen. Ez lehet egy világkörüli út, aktivizmus az éhezőkért, önálló vállalkozás, egy kis ház a hegyekben, egy tanya az alföldön, egy év New York-ban egy sztárszakács tanítványaként, egy őszinte, kölcsönös érzelmeken alapuló párkapcsolat, több szabadidő a családdal, rákkutatás Finnországban, magasabb bér, vipassana meditáció, harminc kiló fogyás, egy ultramaraton, a hobbiból főállás, magas presztízsű szakmai feladat, bármi.

(Hogy csak hisszük, hogy ezek jobbá tennék a – másoké mellett a mi – életünket? Van, amikor igen (jövő idejű feltételes módban élni menekülés, nem megoldás), de én hiszek abban, hogy a hosszú ideje velünk élő, belső motivációból fakadó álmok mindig jó útjelzők, és nem véletlenül kísérnek bennünket – távolról, a tudatalattiból néha nagy merészen felkiabálva – akkor is, amikor józan ésszel kevés az esély a megvalósulásra, és akkor is, amikor elhisszük, hogy közel, pedig nem.)

…mert nem vagy a helyeden…

Honnan tudod, hogy letértél az útról? Hogy nem vagy a helyeden? Hogy nem azt az életet éled, amiben igazán élni tudsz? Sokat foglalkoztam ezzel mostanában. Egy Claire Dorotik-Nana nevű szakpszichológus releváns cikkéből merítve összeszedem most a fő jeleket, saját tapasztalattal kiegészítve azokat. (Természetesen önmagában véve egyetlen jel sem jelez problémát, csak kontextusában, ahogyan a rosszkedv sem lesz rögtön egyenlő a depresszióval, de hosszútávon lehet tünete annak. Az ilyen írások pedig semmi esetre sem pótolják sem a befelé tekintést, sem a komoly, egyénre szabott terápiát. Ahogyan az Orvos válaszol rovat sem helyettesíti a szakorvosi vizsgálatot.)

Leszedálod az érzéseidet. Túl sokat iszol, munkamániás leszel, falánkká válasz, káros szenvedélyek csapdájába esel. A leggyakoribb: állandóan az interneten lógsz, ha csak teheted. Minden percben lefoglalod magad: szól a tévé, a rádió, a zene, a metrón is olvasol, telefonálsz, fecsegsz. Tök egyszerű, miért: mást akarsz érezni, mint amit az adott pillanatban – az egyetlen létező valóságban – éreznél. Mert mit is érzel? Nyugtalanságot, türelmetlenséget, kétséget, elégedetlenséget, frusztrációt. Ez pedig egy jel: annak a jele, hogy valami nem stimmel, nem azt az életet éled, amit szeretnél. There’s something wrong with you.

A megoldás? A leállás és a befelé figyelés. Idén nyáron nagyon nehezen, de nagyon tudatosan azt mondtam: kevesebbet fogok dolgozni. Volt olyan hét, amikor munka (értsd: főállás) után semmit sem csináltam. Csak néztem ki a fejemből, aztán figyeltem – befelé. Érdekes, hogy az ember mennyire elhiszi, hogy erre nincs lehetősége, mert nélkülözhetetlen a munkája, a szolgálata. Persze, bizonyos élethelyzetekben, szakaszokban erre tényleg nincs keret, de hosszútávon lesz… csak meg kell fogalmazódnia az igénynek mélyen legbelül, és meg kell tenni az első lépéseket. Hihetetlen, de igaz: miután ezt megértettem, pont egy olyan szakasz jött, amikor békén hagytak munkaügyben, más ponton pedig már tudtam, mikor és hogyan kell nemet mondani. Egy dolog biztos: csak akkor kristályosodik ki az út, ha már tudjuk, merre akarunk menni, és tettünk is pár lépést.

Irigy vagy másokra. Rohadtul. Azt irigyled, amire magad is vágysz… és… – ez most jó-e vagy sem? – aminek a megélésére neked is van, lehet (volt, lehetett volna…) esélyed, nem fantazmagória tehát a vízió. Ott van benned minden mag hozzá, megvan, megvolt a lehetősége, de nem. Eddig nem. Vagy soha nem, esetleg nem úgy. A sárgulás és zöldülés akkor működik igazán, amikor a közelben csap le a villám: ha Brad Pitt az álomférfid, és Angelina Jolie-t szedi fel, az nem ráz meg annyira, mintha az osztálytársnőddel kötné össze az életét az egri strandon történő megismerkedésük után. Mert Angelina Jolie egy milliárdos hollywoodi színésznő, az osztálytársad meg… a te kalibered, akár te is lehetnél… ráadásul magad is gyakran jársz az egri strandra. Ez úgy kétmilliószor fáj jobban, mint Angelina. (Ezért van az, hogy az ember olyat is tud ocsmányul irigyelni, akit egyébként szeret, ami további bűntudat és öngyűlölet forrása. Szép kis kör, mi? Hát, én sem könyvben olvastam erről…)

A megoldás? Azt mondják, nem bölcs dolog kifelé figyelni. Méghozzá felületesen, mert ilyenkor csak azt látjuk, amit a felszín mutat: arról fogalmunk sincs, mi van az egésznek a mélyén. mennyi munka, áldozat, lemondás, kompromisszum. Azt persze már nem akarjunk magunknak. Három kérdést érdemes ilyenkor feltenni: Miért nem elég ez nekem? Mi az az életemben, ami nem elég? Mi az, ami elfogadhatatlan számomra? Ezek a kérdések máris a megoldás felé visznek. Máshol olvastam, hogy a pozitív affirmáció (a mantraként ismételgetett és tükörre írt “szép vagyok, okos vagyok, sikeres vagyok, fogytam húsz kilót, izmos vagyok”) kontraproduktív, mert a tudatalattinkból ellenkezést, nem ritkán dühöt vált ki az aktuális élethelyzettől gyökeresen eltérő állítás. A kérdés ezzel szemben mindig segít: nem csak a tudatos, hanem a tudatalatti részeinket is a megoldás felé lökdösi újra és újra.

Megállás nélkül szomjazod a pozitív visszajelzést, a buksisimit. Van, aki bárhonnan és bárkitől (akár lájkok formájában a FB-on), én főként a számomra fontos referenciaként szolgáló közegből és a munkám eredményéből. (Itt léphet be gyakran egy kis játszmázás: tudatalatt belemegyünk azokba a helyzetekbe, amelyek a vigaszt és a támogatást hozzák.) Nem bűn az, ha elismerésre vágysz, ez igazából teljesen természetes, normális dolog… de egy pont után könnyen függővé válik az ember, és a visszajelzés egyfajta barométerré válik, ami meghatározza, mi a helyes, és mi helytelen. Ha ez válik a fő irányadóvá a belső hang helyett, könnyű félremenni. Nálam volt egy szakasz, amikor az akkori referenciaszemélyem, autoritásfigurám potenciális reakciói köré épült egy sor megnyilvánulásom, ami egy nagyon-nagyon veszélyes terep, a szekták is erre az öncenzúrára és hasonosulásra épülnek számos egyéb manipulációs technikájuk mellett. De van, hogy az ember nem egy személynek, még csak nem is egy adott közegnek akar megfelelni, hanem… bárkinek és mindenkinek, csakhogy elfogadják, szeressék.

A megoldás? A szakember azt mondja, tedd fel magadnak a kérdést: mikor érzem magamat a leginkább magabiztosnak? Mikor érzem úgy, hogy pontosan tudom, mit csinálok? Ezeket a kérdéseket addig érdemes feszegetni, amíg tiszta, egyszerű választ nem tudsz adni rájuk. Fontos, hogy a válaszaid a sajátjaid legyenek, ne mások szűrőjén keresztül következtesd ki, mi volna épp a népszerű lépés az adott helyzetben.

Ürességet érzel. Ez önmagában véve nem egy ritka érzés, és nem is kóros: időnként mindenki érez így. Para akkor van, ha az érzés tartós, és hosszú időn keresztül jelen van. Ilyenkor általában a dolgok mögötti értelem és cél hiányzik: nem vagy a helyeden, ezért nincs értelme semminek sem, amit teszel. Ha depresszió kezdődik/csúcsosodik, a saját létezésednek sem látod értelmét, de ezen a ponton még funkcionálsz, teszed a dolgod.

A megoldás? Az enyhülést hozó kérdés ebben a kontextusban: mikor érzem úgy, hogy értelme van annak, amit csinálok? Mikor érzem úgy, hogy fontos a munkám, változást hoz, igazán számít? Ha egy konkrét tevékenység képe kirajzolódik ilyenkor, jó úton jársz. Nálam tudom, hogy ez két helyzet: amikor szabadon írok, öncenzúra és külső elvárások nélkül, és amikor a megszerzett tapasztalatot és tudást – bármilyen természetű is legyen – átadom másoknak, vagyis tanítok.

A frusztráció nem ritkán síráshoz, dührohamhoz vezet. Egy elég durva, sokak számára mégsem egyértelmű jelzés a frusztráció, ami mindenkinél más tünetekkel jelentkezik: van, aki sokat sír, más dührohamot kap egy félmondat miatt, megint más összeszorított ajkakkal teszi a passzív-agresszív megjegyzéseket tizenöt éven át, aztán lemészárolja egy reggel az egész családját. Krónikus elégedetlenség lapul mindennek a mélyén: nem jó ott, ahol vagy. Más talán irigyel, de ez akkor sem a te helyed, így nem kell bűntudatod érezni, amiért a kívülről irigylésre méltónak tűnő helyzetedből elvágyódsz oda, ahol tényleg helyed van. Jobb helyed.

A megoldás? A kérdés: mi zavar engem leginkább az életemben? Mi az az egy dolog, amit a leginkább meg akarok változtatni az életemmel kapcsolatban? Itt általában az történik, hogy amikor a válaszok mélyére ásol, rájössz arra, hogy életed (egy része) nem illeszkedik a képességeidhez, értékeidhez. A jó hír viszont az, hogy a művelet folyamán azonosítottad egy vagy két értékedet is, és innen már könnyebb elindulni abba az irányba, ahol ezekkel összhangban létezhetsz.

Fogalmad sincs, merre tart az életed. Egy sor olyan dolgot csinálsz, amiben nem hiszel igazán, nem látod értelmét, ezért aztán új és új projektekbe vágsz bele, munkahelyről munkahelyre, párkapcsolatból párkapcsolatba repülsz, de nem igazán találod a helyedet egyikben sem. Könnyen meggyőznek, lebeszélnek, rábeszélnek dolgokra. Nem tudod megvetni a lábadat, mert amit keresel, az nem kívül, hanem belül van: “csak” meg kell találni, fel kell vállalni. Csak. Haha, elkezdeni a legnehezebb, de később is vannak kemény szakaszok, az fix, és mégis megéri a végén…

A megoldás? Itt a következő kérdéseket érdemes feltenni: mit csinálok akkor, amikor teljesen belefeledkezem a dologba, és abba sem akarom hagyni? Mi az, amitől jobb, ha távol maradok? Az Üzlet és pszichológia friss számában van egy interjúm a Board Game Café tulajdonosával, Kiss Csabával (is, meg még három másik merész vállalkozóval). A csávó olyasmibe fogott a multis lét után, amivel rajta kívül ezer kilométeres körzetben senki sem foglalkozott még. Ő azt mondta: “Eszembe jutott, hogy Richard Branson, a Virgin elnöke egyszer azt mondta, mindig az a kérdés, hogy mennyire fontos számodra az, amit épp csinálsz: a kutyának a teniszlabda ilyen, ha eldobod, azonnal utánaszalad. Mindenkinek meg kell találnia a saját teniszlabdáját: azt, ami a figyelme 100 százalékát leköti. Elkezdtem hát tűnődni, hogy számomra mi lehetne ilyen…” És megtalálta. A helyére került.

Az állandó önmarcang. Az ember előszeretettel turkál a múlt szarában és retteg a jövőtől ahelyett, hogy az ittre és a mostra koncentrálna (most pedig Villás Bélát idéztem – nem mintha maga az alapgondolat spanyolviasz lenne, minden szellemi iskola alapköve ez). Ebben különösen akkor vagyunk pengék, amikor NAGYON nem vagyunk a helyünkön: ha ott volnánk, nagyobb arányban volna flow-élmény az élet, de legalábbis egy nagyobb kép bűvöletében tennénk a dolgunkat akkor is, amikor nem könnyű (merthogy olyan nincs, hogy mindig flottul megy minden, még ha az utunkon vagyunk is). Hogy elakadtunk és szenvedünk, annak oka van: nem ez az az a hely, ahol dolgunk van.

A megoldás? Én nagyon tudatosan és hidegen igyekszem mindig időben figyelmeztetni magamat, mielőtt mélyre merülnék. Egyre gyakrabban sikerül, de nem mindig (sorry, my friends). Ezek a kalandozások a hínáros aljnövényzethez közel többnyire a “mi lett volna, ha”, “miért nem”, “mi kellett volna ahhoz, hogy” és a “mi van, ha soha” kérdéskörök körül forognak, ami természetesen zsákutca, mert elvonja a figyelmet a jelen fontos döntéseiről. Tök egyszerű volna ez az egész: az akkor akkor volt, most meg most van, és nincs átjárás a két világ között. Az akkori döntés az akkori legjobb döntés volt. Ma már lehet, hogy más volna az. Ez így van rendjén, ezzel lettem gazdagabb, teljesebb… közelebb ahhoz, amit igazán akarok.

Veszélyes, ha nem nézünk szembe azzal, hogy nem azt az életet éljük, amit szeretnénk, esetleg elhitetjük magunkkal, hogy jó helyen vagyunk akkor is, amikor hosszú ideje szenvedünk… Ilyenkor durvábban manipuláljuk magunkat, mint bármelyik topkategóriás manipulátor… ezért aztán tükörként hamar megérkeznek az életünkbe ők is. Az első lépés a megoldás felé tehát a felismerése annak, ami van, és a feltérképezése annak, amit igazán – de tényleg, másoktól függetlenül is – a saját utunkként látunk…