Aktuális

Honnan tudod, hogy nem azt az életet éled, amit…igazán szeretnél?

A helyünkön lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés

Kaptam egy kedves levelet (igazából többet is), amiben megemlíti az olvasó, hogy oké, hogy szó esett a manipulációról, de mi a helyzet azzal, amikor magunkat szedáljuk le és csapjuk be, hogy aztán zsibbadtan és vakon tévelyegjünk akár éveken át? Mert tényleg, ez még veszélyesebb, mint az, amikor mások játszanak falsul az érzelmeink húrjain.

Hova? kép: squarespace.com

Hova? kép: squarespace.com

Amikor nem elég az, ami van…

Van ez a “something wrong” érzés, én így hívom (a Clan of Xymox azonos című dala után). Ez az az érzés, amikor nem ért fájdalom, nem esel át gyászfolyamaton, csak éled az életedet robotpilóta üzemmódban, de közben sejted, hogy az egésznek a mélyén valami nem stimmel… de még nem állsz készen a szembenézésre, mert ahhoz minden bizonnyal fel kellene adnod mindent, ami a komfortzónád gyökere és (ez a durvább) az identitásod alapja… ami és aki vagy, eddigi tapasztalataid alapján. Ezért aztán napról napra létezel, hétvégétől hétvégéig, pótcselekvéstől pótcselekvésig, kifogástól kifogásig, nem tudod, merre tartasz, és néha homályosan feldereng: nem vagy a helyeden. Nem itt kéne lenned, nem így, és valamiből kimaradsz. Nem azt az életet éled, amit lehetne, kellene.

“Felébredtem az éjszakában, hol vannak a csillagok? Attól tartok a félhomályban, elvesztettem a holnapot. Milyen rég volt, hogy mindenki elment, elfeledtem, nem tudom. A tükörben már csak magamat látom, a zihálásomat hallgatom. Nem elég, nem elég, ennyi nem lesz elég, nekem nem elég, nem elég, nem elég ez nekem, nem elég ez az én gyönyörű életem, észrevétlen túl szűk lett nekem. Sokáig tartott míg rájöttem arra, hogy megérintett a végtelen. Attól kezdve bármerre lépjek, utamat állja az életem… Nem elég, nem elég, ennyi nem lesz elég nekem nem elég, nem elég, nem elég ez nekem, nem elég ez az én gyönyörű életem, észrevétlen túl szűk lett nekem” – mondja a Hold enyhén nazális orgánumú énekese, szerencsére megvan YouTube-on, meg is hallgatom. A darkwave zenekarok behatóan tudják tanulmányozni ezt az életérzést, jó a gitár.

A Maslow-piramis csúcsa, az önmegvalósítás, az önátadás, a megosztás vágya, a hit valamiben, ami nagyobb, mint mi vagyunk, az értelmes munka ígérete, a küldetés, a képességek és a kihívások tökéletes összhangja, a gyerekkori álmok, legmélyebb ösztönök. Az, amiről Az alkimista is szól: a Személyes Történet, amit vagy megvalósítunk, vagy egész életünkben zsibbadt szplínben élünk, amíg ki nem égünk teljesen. Ez lehet egy világkörüli út, aktivizmus az éhezőkért, önálló vállalkozás, egy kis ház a hegyekben, egy tanya az alföldön, egy év New York-ban egy sztárszakács tanítványaként, egy őszinte, kölcsönös érzelmeken alapuló párkapcsolat, több szabadidő a családdal, rákkutatás Finnországban, magasabb bér, vipassana meditáció, harminc kiló fogyás, egy ultramaraton, a hobbiból főállás, magas presztízsű szakmai feladat, bármi.

(Hogy csak hisszük, hogy ezek jobbá tennék a – másoké mellett a mi – életünket? Van, amikor igen (jövő idejű feltételes módban élni menekülés, nem megoldás), de én hiszek abban, hogy a hosszú ideje velünk élő, belső motivációból fakadó álmok mindig jó útjelzők, és nem véletlenül kísérnek bennünket – távolról, a tudatalattiból néha nagy merészen felkiabálva – akkor is, amikor józan ésszel kevés az esély a megvalósulásra, és akkor is, amikor elhisszük, hogy közel, pedig nem.)

…mert nem vagy a helyeden…

Honnan tudod, hogy letértél az útról? Hogy nem vagy a helyeden? Hogy nem azt az életet éled, amiben igazán élni tudsz? Sokat foglalkoztam ezzel mostanában. Egy Claire Dorotik-Nana nevű szakpszichológus releváns cikkéből merítve összeszedem most a fő jeleket, saját tapasztalattal kiegészítve azokat. (Természetesen önmagában véve egyetlen jel sem jelez problémát, csak kontextusában, ahogyan a rosszkedv sem lesz rögtön egyenlő a depresszióval, de hosszútávon lehet tünete annak. Az ilyen írások pedig semmi esetre sem pótolják sem a befelé tekintést, sem a komoly, egyénre szabott terápiát. Ahogyan az Orvos válaszol rovat sem helyettesíti a szakorvosi vizsgálatot.)

Leszedálod az érzéseidet. Túl sokat iszol, munkamániás leszel, falánkká válasz, káros szenvedélyek csapdájába esel. A leggyakoribb: állandóan az interneten lógsz, ha csak teheted. Minden percben lefoglalod magad: szól a tévé, a rádió, a zene, a metrón is olvasol, telefonálsz, fecsegsz. Tök egyszerű, miért: mást akarsz érezni, mint amit az adott pillanatban – az egyetlen létező valóságban – éreznél. Mert mit is érzel? Nyugtalanságot, türelmetlenséget, kétséget, elégedetlenséget, frusztrációt. Ez pedig egy jel: annak a jele, hogy valami nem stimmel, nem azt az életet éled, amit szeretnél. There’s something wrong with you.

A megoldás? A leállás és a befelé figyelés. Idén nyáron nagyon nehezen, de nagyon tudatosan azt mondtam: kevesebbet fogok dolgozni. Volt olyan hét, amikor munka (értsd: főállás) után semmit sem csináltam. Csak néztem ki a fejemből, aztán figyeltem – befelé. Érdekes, hogy az ember mennyire elhiszi, hogy erre nincs lehetősége, mert nélkülözhetetlen a munkája, a szolgálata. Persze, bizonyos élethelyzetekben, szakaszokban erre tényleg nincs keret, de hosszútávon lesz… csak meg kell fogalmazódnia az igénynek mélyen legbelül, és meg kell tenni az első lépéseket. Hihetetlen, de igaz: miután ezt megértettem, pont egy olyan szakasz jött, amikor békén hagytak munkaügyben, más ponton pedig már tudtam, mikor és hogyan kell nemet mondani. Egy dolog biztos: csak akkor kristályosodik ki az út, ha már tudjuk, merre akarunk menni, és tettünk is pár lépést.

Irigy vagy másokra. Rohadtul. Azt irigyled, amire magad is vágysz… és… – ez most jó-e vagy sem? – aminek a megélésére neked is van, lehet (volt, lehetett volna…) esélyed, nem fantazmagória tehát a vízió. Ott van benned minden mag hozzá, megvan, megvolt a lehetősége, de nem. Eddig nem. Vagy soha nem, esetleg nem úgy. A sárgulás és zöldülés akkor működik igazán, amikor a közelben csap le a villám: ha Brad Pitt az álomférfid, és Angelina Jolie-t szedi fel, az nem ráz meg annyira, mintha az osztálytársnőddel kötné össze az életét az egri strandon történő megismerkedésük után. Mert Angelina Jolie egy milliárdos hollywoodi színésznő, az osztálytársad meg… a te kalibered, akár te is lehetnél… ráadásul magad is gyakran jársz az egri strandra. Ez úgy kétmilliószor fáj jobban, mint Angelina. (Ezért van az, hogy az ember olyat is tud ocsmányul irigyelni, akit egyébként szeret, ami további bűntudat és öngyűlölet forrása. Szép kis kör, mi? Hát, én sem könyvben olvastam erről…)

A megoldás? Azt mondják, nem bölcs dolog kifelé figyelni. Méghozzá felületesen, mert ilyenkor csak azt látjuk, amit a felszín mutat: arról fogalmunk sincs, mi van az egésznek a mélyén. mennyi munka, áldozat, lemondás, kompromisszum. Azt persze már nem akarjunk magunknak. Három kérdést érdemes ilyenkor feltenni: Miért nem elég ez nekem? Mi az az életemben, ami nem elég? Mi az, ami elfogadhatatlan számomra? Ezek a kérdések máris a megoldás felé visznek. Máshol olvastam, hogy a pozitív affirmáció (a mantraként ismételgetett és tükörre írt “szép vagyok, okos vagyok, sikeres vagyok, fogytam húsz kilót, izmos vagyok”) kontraproduktív, mert a tudatalattinkból ellenkezést, nem ritkán dühöt vált ki az aktuális élethelyzettől gyökeresen eltérő állítás. A kérdés ezzel szemben mindig segít: nem csak a tudatos, hanem a tudatalatti részeinket is a megoldás felé lökdösi újra és újra.

Megállás nélkül szomjazod a pozitív visszajelzést, a buksisimit. Van, aki bárhonnan és bárkitől (akár lájkok formájában a FB-on), én főként a számomra fontos referenciaként szolgáló közegből és a munkám eredményéből. (Itt léphet be gyakran egy kis játszmázás: tudatalatt belemegyünk azokba a helyzetekbe, amelyek a vigaszt és a támogatást hozzák.) Nem bűn az, ha elismerésre vágysz, ez igazából teljesen természetes, normális dolog… de egy pont után könnyen függővé válik az ember, és a visszajelzés egyfajta barométerré válik, ami meghatározza, mi a helyes, és mi helytelen. Ha ez válik a fő irányadóvá a belső hang helyett, könnyű félremenni. Nálam volt egy szakasz, amikor az akkori referenciaszemélyem, autoritásfigurám potenciális reakciói köré épült egy sor megnyilvánulásom, ami egy nagyon-nagyon veszélyes terep, a szekták is erre az öncenzúrára és hasonosulásra épülnek számos egyéb manipulációs technikájuk mellett. De van, hogy az ember nem egy személynek, még csak nem is egy adott közegnek akar megfelelni, hanem… bárkinek és mindenkinek, csakhogy elfogadják, szeressék.

A megoldás? A szakember azt mondja, tedd fel magadnak a kérdést: mikor érzem magamat a leginkább magabiztosnak? Mikor érzem úgy, hogy pontosan tudom, mit csinálok? Ezeket a kérdéseket addig érdemes feszegetni, amíg tiszta, egyszerű választ nem tudsz adni rájuk. Fontos, hogy a válaszaid a sajátjaid legyenek, ne mások szűrőjén keresztül következtesd ki, mi volna épp a népszerű lépés az adott helyzetben.

Ürességet érzel. Ez önmagában véve nem egy ritka érzés, és nem is kóros: időnként mindenki érez így. Para akkor van, ha az érzés tartós, és hosszú időn keresztül jelen van. Ilyenkor általában a dolgok mögötti értelem és cél hiányzik: nem vagy a helyeden, ezért nincs értelme semminek sem, amit teszel. Ha depresszió kezdődik/csúcsosodik, a saját létezésednek sem látod értelmét, de ezen a ponton még funkcionálsz, teszed a dolgod.

A megoldás? Az enyhülést hozó kérdés ebben a kontextusban: mikor érzem úgy, hogy értelme van annak, amit csinálok? Mikor érzem úgy, hogy fontos a munkám, változást hoz, igazán számít? Ha egy konkrét tevékenység képe kirajzolódik ilyenkor, jó úton jársz. Nálam tudom, hogy ez két helyzet: amikor szabadon írok, öncenzúra és külső elvárások nélkül, és amikor a megszerzett tapasztalatot és tudást – bármilyen természetű is legyen – átadom másoknak, vagyis tanítok.

A frusztráció nem ritkán síráshoz, dührohamhoz vezet. Egy elég durva, sokak számára mégsem egyértelmű jelzés a frusztráció, ami mindenkinél más tünetekkel jelentkezik: van, aki sokat sír, más dührohamot kap egy félmondat miatt, megint más összeszorított ajkakkal teszi a passzív-agresszív megjegyzéseket tizenöt éven át, aztán lemészárolja egy reggel az egész családját. Krónikus elégedetlenség lapul mindennek a mélyén: nem jó ott, ahol vagy. Más talán irigyel, de ez akkor sem a te helyed, így nem kell bűntudatod érezni, amiért a kívülről irigylésre méltónak tűnő helyzetedből elvágyódsz oda, ahol tényleg helyed van. Jobb helyed.

A megoldás? A kérdés: mi zavar engem leginkább az életemben? Mi az az egy dolog, amit a leginkább meg akarok változtatni az életemmel kapcsolatban? Itt általában az történik, hogy amikor a válaszok mélyére ásol, rájössz arra, hogy életed (egy része) nem illeszkedik a képességeidhez, értékeidhez. A jó hír viszont az, hogy a művelet folyamán azonosítottad egy vagy két értékedet is, és innen már könnyebb elindulni abba az irányba, ahol ezekkel összhangban létezhetsz.

Fogalmad sincs, merre tart az életed. Egy sor olyan dolgot csinálsz, amiben nem hiszel igazán, nem látod értelmét, ezért aztán új és új projektekbe vágsz bele, munkahelyről munkahelyre, párkapcsolatból párkapcsolatba repülsz, de nem igazán találod a helyedet egyikben sem. Könnyen meggyőznek, lebeszélnek, rábeszélnek dolgokra. Nem tudod megvetni a lábadat, mert amit keresel, az nem kívül, hanem belül van: “csak” meg kell találni, fel kell vállalni. Csak. Haha, elkezdeni a legnehezebb, de később is vannak kemény szakaszok, az fix, és mégis megéri a végén

A megoldás? Itt a következő kérdéseket érdemes feltenni: mit csinálok akkor, amikor teljesen belefeledkezem a dologba, és abba sem akarom hagyni? Mi az, amitől jobb, ha távol maradok? Az Üzlet és pszichológia friss számában van egy interjúm a Board Game Café tulajdonosával, Kiss Csabával (is, meg még három másik merész vállalkozóval). A csávó olyasmibe fogott a multis lét után, amivel rajta kívül ezer kilométeres körzetben senki sem foglalkozott még. Ő azt mondta: “Eszembe jutott, hogy Richard Branson, a Virgin elnöke egyszer azt mondta, mindig az a kérdés, hogy mennyire fontos számodra az, amit épp csinálsz: a kutyának a teniszlabda ilyen, ha eldobod, azonnal utánaszalad. Mindenkinek meg kell találnia a saját teniszlabdáját: azt, ami a figyelme 100 százalékát leköti. Elkezdtem hát tűnődni, hogy számomra mi lehetne ilyen…” És megtalálta. A helyére került.

Az állandó önmarcang. Az ember előszeretettel turkál a múlt szarában és retteg a jövőtől ahelyett, hogy az ittre és a mostra koncentrálna (most pedig Villás Bélát idéztem – nem mintha maga az alapgondolat spanyolviasz lenne, minden szellemi iskola alapköve ez). Ebben különösen akkor vagyunk pengék, amikor NAGYON nem vagyunk a helyünkön: ha ott volnánk, nagyobb arányban volna flow-élmény az élet, de legalábbis egy nagyobb kép bűvöletében tennénk a dolgunkat akkor is, amikor nem könnyű (merthogy olyan nincs, hogy mindig flottul megy minden, még ha az utunkon vagyunk is). Hogy elakadtunk és szenvedünk, annak oka van: nem ez az az a hely, ahol dolgunk van.

A megoldás? Én nagyon tudatosan és hidegen igyekszem mindig időben figyelmeztetni magamat, mielőtt mélyre merülnék. Egyre gyakrabban sikerül, de nem mindig (sorry, my friends). Ezek a kalandozások a hínáros aljnövényzethez közel többnyire a “mi lett volna, ha”, “miért nem”, “mi kellett volna ahhoz, hogy” és a “mi van, ha soha” kérdéskörök körül forognak, ami természetesen zsákutca, mert elvonja a figyelmet a jelen fontos döntéseiről. Tök egyszerű volna ez az egész: az akkor akkor volt, most meg most van, és nincs átjárás a két világ között. Az akkori döntés az akkori legjobb döntés volt. Ma már lehet, hogy más volna az. Ez így van rendjén, ezzel lettem gazdagabb, teljesebb… közelebb ahhoz, amit igazán akarok.

Veszélyes, ha nem nézünk szembe azzal, hogy nem azt az életet éljük, amit szeretnénk, esetleg elhitetjük magunkkal, hogy jó helyen vagyunk akkor is, amikor hosszú ideje szenvedünk… Ilyenkor durvábban manipuláljuk magunkat, mint bármelyik topkategóriás manipulátor… ezért aztán tükörként hamar megérkeznek az életünkbe ők is. Az első lépés a megoldás felé tehát a felismerése annak, ami van, és a feltérképezése annak, amit igazán – de tényleg, másoktól függetlenül is – a saját utunkként látunk…

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

31 hozzászólás Honnan tudod, hogy nem azt az életet éled, amit…igazán szeretnél? bejegyzéshez

  1. Szedálod az érzéseid?? Mert ez káros? Nálam ez alap, hogy lógok a neten, de mindjárt felugrok, mert szabadnapom van és rohanok vásárolni, takarítani, nem bírok csak úgy ülni és egyfélét csinálni, főzés közben szól a tévé, megy a mosógép, mosogatógép, ha épp semmi dolgom, feldobok egy új manikűrt, mire kész, lejár a mosógép, berántom a kaját, este bor, ja igen, nem kellene ennyit inni. A csöndben üldögélés az megszűnt a gyerekszüléssel, azóta a mérgezett egér dolog megy, mindig kattog az agyam, lesek körbe, mit csináljak. Alapállapot. Gond, hogy úgy látom, mindenki más tököl és ez idegesít!!!

    Sajnos munka terén nagyon nem válogathat az ember. Lehetne más, lehetne jobb, nem azt csinálom, amit szeretek, de van része, amit igen, van sikerélmény, nincs tanulás és előrelépés és eléggé kétséges, meddig tart. De pont ilyet akartam, iroda, könnyű munka, gyalog megközelíthető, mégis mit akarok még??

    Sajnos próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni és győzködni magam, na ez önbecsapás, valami diszharmonikus érzés kerít hatalmába, hogy akkor miért nem érzem jól magam??? Ha ennyire jó minden?

    • Attól még, hogy sokat netezünk és/vagy mindig csinálunk valamit, nem törvényszerű, hogy épp “szedáljuk az érzéseinket”. (Ugyanúgy, ahogy a rosszkedv se feltétlenül depresszió, de lehet annak az egyik tünete a sok közül, ha hosszú ideig fennáll.) Egy jelenség sosem önmagában kóros/problémás/aggasztó, hanem kontextusban.

      Nálam pl. gyakori, hogy amikor nem találom a helyemet, triplán-ezerszeresen elfoglalom magamat, és ezzel – mintegy tudatalatt – kizárom a lehetőségét annak, hogy elmerengjek, miért is szenvedek. Erre jó magyarázat a cselekvéstől való tudatalatti félelem, ami nem csak kudarcot hozhat magával, de elveheti az illúziót is, hogy még lehet jobb, más. És itt nem egy konkrét gyászmunkáról van szó (szakítás, kirúgás, halál stb.), hanem a hétköznapokról. A legtöbb ember így működik, de attól még a sok netezés nem lesz kóros önmagában véve. :)

      Ami a munkát illeti: itt nem arról van szó, hogy ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy létezik álommeló, aminek minden másodperce gyönyörű flow-élmény és csupa elismerés, és ez a meló itt is most ránk vár. Ilyen nincs. Minden melónak van kurva kemény része, és vannak szakaszok, ami igenis erőt próbáló, esetleg monoton, lélekölő… Az ultramaratonista sem csak full flowban fut, hanem van, hogy hány, fosik, sír, káromkodik, összeesik. Ez egy ilyen műfaj, nem érdemes illúzióban létezni, hogy bármi is tökéletes és kellemes 24/7, árnyék nélkül nincs fény sem. “Csak” az a kérdés, hogy ami van, az az aktuális lehetőségeim közül a legoptimálisabb-e, vagy éppen… szenvedést hoz.

  2. Én is sokat lógok a neten, de mégis mi a frászt csinálnék, ha egyedül nevelem a gyerekem és még csak rábízni sem tudom senkire? Panaszra okom nincs, szófogadó, kedves, rendes gyerek, nadehát … a gyerekszüléssel TÉNYLEG egy csomó szabad perc egyszerűen eltűnik. Nyugalom és béke van bennem, sok “munkám” van benne, de az, hogy a világhoz való “felzárkózási kísérlet” annak a jele lenne, hogy valami nincs rendben nálam, az kicsit erős. Ha már nem tudok résztvenni benne, legalább azt tudjam, másoknak milyen volt.
    Ezeket a dolgokat (sem) szabadna fekete-fehéren kezelni, mert ugyanúgy félrevisz, mint a brit tudósok, Aki könnyen befolyásolható és kapaszkodót keres, ugyanúgy csalatkozhat egy ilyen általános írásban.

    • Szia Borso, üdv itt!

      Nézzük: “a világhoz való “felzárkózási kísérlet” annak a jele lenne, hogy valami nincs rendben nálam, az kicsit erős” – ezt hol olvastad? o_O

      “aki könnyen befolyásolható és kapaszkodót keres, ugyanúgy csalatkozhat egy ilyen általános írásban” – nemhogy az én posztom, de még a pszichológus, akinek a tanácsait (javarészt) átvettem eredeti írása sem pótol egy komoly, egyénre szabott terápiát. Ahogyan a magazinok Orvos válaszol rovata sem helyettesíti az orvosi vizsgálatokat.

    • Bocs a kekeckedésért, de pont a gyerekkel nyílik meg a gyerekesek társasága, ami eddig nem volt, nem? Persze van a 2-3 éves kor, amikor jobb, ha nem visszük kalandparkba vagy étterembe, de azt ki lehet bekkelni. Nem értem, miben akadályoz a gyerek és miért csak a net marad a gyerek mellett? Lehet, hogy a Minyonokra ülsz be és nem a M:I 5-re, de az is kimozdulás.

      • Nyilván van egy szakasz, főként a legelején, ami nem a jövés-menésről szól, meg később sem olyan spontán azért az ember, mint gyerek nélkül (a sok cucc, amit vinni kell mindig és az előre ki nem számítható dolgok, ugye!), és olyankor jól jön az otthoni opció a szórakozásra. De ez nem kóros attól még, csak ha hosszú időn át nincs más opció, és ez szenvedést okoz egy olyan karakternek, aki amúgy szeret jönni-menni.

        • Lehet gyerekkel is jönni-menni, muszáj is, mert nem lehet egyedül otthon hagyni. Ami hervasztó, ha csak ez van. Nincs az a szeretett személy, aki előbb utóbb ne lenne terhes, ha mindig vele vagyunk.

      • En “irigylem” a gyerekeseket, mas gyerekes parokkal kozos tarsasag, hejehuja amig a kolkek lefoglaljak egymast. En nagyon elveznem… :-)
        (latom a barataimat es tecc)

  3. “egy őszinte, kölcsönös érzelmeken alapuló párkapcsolat, ”
    és még sokan mások. Amiket nem lehet egyedül akarni.

    • Persze, de ha benne vagy egy kurvaszar elnyomó-lehúzó-kihasználó kapcsolatban, sokkal távolabb vagy ettől a céltól, mint egyedül (akkor is, ha ez azzal jár, hogy pl. egyedül kell nevelni az illetővel közös gyereket – mondja nem egy, nem két ismerősöm, akik sokkal jobban jártak minden téren, miután kiléptek a mocsárból, pedig milyen nehéz volt megtenni).

  4. A fő kérdés ugye az, hogy az van, amit gondolok, vagy az van, amit érzek?
    És hogy amúgy mit is érzek?

    Sokat vagyok egyedül és sokat gondolkodom ezen, mégis nagyon ellentmondásosak a válaszaim.

  5. “A darkwave zenekarok behatóan tudják tanulmányozni ezt az életérzést”
    Mint régesrég a Balaton. Pl.

    • Egyszer csinálok majd egy sorozatot erről. :) Kimeríthetetlen témák forrása. De tény, hogy a hazai alter vonulatból táplálkozik a kései 80-as, korai 90-es darkwave-je is (többek között), szóval lehet erről merengeni. :)

  6. De jo ez a poszt. Koszi. En most valami ilyesmit elek meg, de fura modon most kezd korvonalazodni valamifele optimizmus. Mint a macska amelyik lesben lapul, mar riszalja a hatsojat, de meg nem rugaszkododtt el. Ezt az ugras elotti pillanatot kezdem erezni, az mar nem is erdekel mikor kapom el a zsakmanyt, azt meg tudni nem tudom, hogy vegul is milyen zsakmanyt..
    Nyilvan az van, hogy annyira nem vagyok a helyemen es annyira felfokozodott bennem a valtoztatas igenye, hogy most elem meg ezt a cselekves es kiforras elotti feszult, de erdekes pillanatot.

  7. Persze az optimizmus nalam, gyakaran ahogy jon ugy megy is :-(

    • Akarok írni posztot majd arról is, hogy miért nem fenntartható a pozitív attitűd hosszútávon, és miért reálisabb cél egyensúlyra törekedni inkább.

  8. Az érzelmek leszedálása… na az megy. Alkohol, internet, folyamatosan „mozgásban” vagy, mindig csinálsz valamit vagy mész valahonnan valahova. Haza csak aludni esel be, azt is csak úgy tudsz, ha ki vagy „ütve” (fáradtságtól, kialvatlanságtól, piától és ezeknek kombinációja). Nagyon ritkán lehetnek „pihenő napok is”, ami abban merül ki, hogy előtte későn feküdtél és még később kelsz, majd egész nap fekve bújod a netet, nézed a filmet, csinálsz bármit, de biztos, hogy nem magaddal foglalkozol igazából.
    A munkamánia valóban egy népszerű menekülő út, példa elég sok a környezetünkben. Személy szerint soha nem estem bele pedig teljesen kézenfekvő lett volna. Imádom a munkámat, olyan dolog, amivel éjjel-nappal lehetne foglalkozni 52/7/24-ben. Talán az az elvem miszerint nem azért vagyok itt, hogy a munkámnak éljek, hanem azért, hogy a munkámmal megteremtsem azt, hogy a szabadidőmben azt csinálhassak, amit szeretnék, megmentett ettől.
    Mert jó pár dolgot lehet csinálni a szabadidőben. Kérdés persze, hogy ez az igény végülis valódi, vagy csak a pótcselekvések egyike. :D Érezheti az ember magát úgy, hogy „something wrong”, miközben alapvetően nem kéne? Persze. Főleg, ha tudja is alapvetően mi a gond, de nagyon nehezen tud elkezdeni tenni érte. Mert vagy rizikós változtatásra van szükség az ember hétköznapjaiban vagy valóban kialakult egy patthelyzet, amihez nagyon sok türelem kell, hogy kijöjjön. A frusztráció… Oh igen, az ilyenkor gyűlik de még mennyire. Vagy elviselhetetlen leszel a környzeted számára (lehet ez csak 1-2 „kiváltságos” ember) vagy elnyomod és nem mutatod kifelé. egyik rosszabb mint a másik.
    A pozitív affirmáció kontraproduktivítása teljesen igaz.
    „A szakember azt mondja, tedd fel magadnak a kérdést: mikor érzem magamat a leginkább magabiztosnak? Mikor érzem úgy, hogy pontosan tudom, mit csinálok? Ezeket a kérdéseket addig érdemes feszegetni, amíg tiszta, egyszerű választ nem tudsz adni rájuk. Fontos, hogy a válaszaid a sajátjaid legyenek, ne mások szűrőjén keresztül következtesd ki, mi volna épp a népszerű lépés az adott helyzetben.”
    Ez érdekes, azt hiszem megjegyzem.
    Az önmarcangolás sok embernek kedvenc sportja. Egy fokig ez egy olyan tulajdonság, amivel nehéz együtt élni, sokkal egyszerűbb lenne „primitív” módon a külső körülményekre vagy másokra fogni a rossz történéseket ezzel feloldozva magunkat. Nyilván ezzel hosszú távon magunk előtt takarjuk el a valóságot. Egy idő után viszont az önmarcangolás egy olyan dolog, amihez az ember vissza visszatér, mert paradox módon „jól érzi magát” benne. Jogosultnak érzi magát, hogy rossz kedve legyen, az önsajnálat némi beletörődéssel jár. Érdekes dolog ez, a lélek Stockholm szindrómája.
    Eszter, azt jól teszed, hogy próbálod figyelmeztetni magad. És azt ne sajnáld, hogy néha nem sikerül nem mélyre kerülni. Kell az is, mert onnan csak fölfele van. Ba*ott klisé, de attól még igaz. :)
    Na mindegy, már túl sokat írtam és össze-vissza, dolgozom elvileg közben. :)

    ui: a testmozgás nagyon sok mindenre megoldást vagy csillapítást jelent.

  9. Hihetetlen jó poszt lett ez. Szerencsére felismertem a jegyeket (igen, pont ezeket amiket írsz) és elrugaszkodásban vagyok ettől az állapottól.

    Esetenként előtörnek persze kényszerhelyzetek amikor más életét vagyok kénytelen élni pár órára-percre, de nem is számoltam azzal hogy a régi életem nem fog árnyat vetni az újra, ez teljesen természetes amíg az átmenet tart.

  10. Ez nagyon tetszett, szinte 100%ba azt irja le amit jelenleg erzek. Kiveve, hogy en nem csapom be magam, hanem tulsagosan is jol tudom, hogy nem a helyemen vagyok, megis, egyenlore, nem tehetek ellene semmit, csak azt, hogy probalom elviselni, ami olykor nagyon nehez, sokszor lehetetlennek tunik.

  11. Szép napot. (Ez még egy szép köszönés amivel talán egyet lehet érteni). Most akkor mi a francot is írjak. Jött elő belőlem a kérdés, persze csak magamnak. Na akkor egy értelmes hozzászólás . Mindenki azt éli amit szeret. Még akkor is ha időnként prüszköl, hogy mi a fenét csinálok vagy teszek. Ezt én nem akarom, hogyan is kerültem ilyen helyzetbe, vagy helyzetekbe. Talán egyet lehet abban érteni, hogy mindenki ,így vagy úgy keres valamit. Aztán tanulja magát az úgynevezett “rossz” és a “Jó ” érzések közötti állapotait. Aztán sokszor kiderülhet valami bizony nem stimmel. Az “ember” ilyenkor (na jó Általában) mást talál meg az állapota milyensége miatt. Ezért működik a “nemzeti” sport olyan formán, hogy anyázzák egymást. ————————————————————————————————————
    ————————————————————————————————————————–
    Ez a két vonal nem más mint az energiák természete és az azokban való gondolkodás, Vagy is két oldal “litánia” lenne. De nem szeretnék senkit sem fárasztani.
    Eszter nem is tudom, hogy kerültem ide. Egyszerűen megcsapott az energiád. Mondhatni egy energia gombóc vagy .
    De hát mivel nőből is vagy (ezt ne vedd minősítésnek). Mert egyébként nem is embernek, vagy nőnek látlak, hanem annak aki vagy.
    Egyébként látom a beírt szavaitok mondataitok mögötti energiátokat. Mi az a terület amivel “bajlódtok” saját magatokkal.
    Még azt a sokféle opciót is bennetek amit még nem fedeztetek fel magatokban .
    Végül is sok sikert szerettem volna kívánni.
    Amit meg is teszek
    Sok sikert. Az életben a fürdőkádban a strandpapucsban , és a lépcsőházban
    Nos további szép napot.
    Szeretettel Laci.

  12. Lapozgatok vissza a blogodban, és most megtaláltam ezt is.. szinte minden igaz rám. Hogyan tovább? (Bár a válaszok is ott vannak.) Miért nem tudok megmozdulni? Mi ez a fagyottság? (Jó, kisbaba is van, de nem kenhetek mindent rá.)

  13. Üdv. Érdekes cikk elég aktuális a téma sok a “keresgélő”. A flow érzésnél kaptam fel nagyon a fejem mert valóban talán az egyik legkielégítőbb mikor valami annyira érdekel hogy lemész a rabbit hole ba és nem jössz ki 9 óráig. De nekem ez legutoljára nem is tudom mikor volt. Van esetleg konkrét “módszertana” vagy tapasztalata bárkinek arról hogy találta meg a saját személyre szabott kis flow-ját? Úgy értem konkrétan hogy mondjuk elkezdett egy meditáció fajtát vagy elutazott vagy leírt papírra ilyen kérdéseket ilyesmi.

  14. Igen,mintha érzékletesen részletezted volna a közelmúlt életem egy elég rázós szakaszát, és nagyon tetszik, hogy használható gyakorlati tanácsokkal van teletűzdelve.
    Nem csak azt szajkózza,mit csináltunk rosszul,,mi nem harmónikus, mit kell elengedni…
    Szinte mindenre megkaptam az instrukciót, ami még eddig hiányos volt számomra, köszönöm!
    Talán egy dolog kimaradt: ha tartósan vagyunk nyakig a meleg sz…ban, azt sem árt megkérdezni magunktól, mi előnyünk származik a szenvedésből? Mit “hoz a konyhára” ?

    • Mit “hoz a konyhára”?
      Nagyszerű kérdés, mert – hacsak nem konkrét erőszak vagy nagyon komoly egzisztenciális probléma tart benne – az ilyen kapcsolatban maradásnak mindig van valami nyeresége, egyfajta játszma ez.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Filo Café – Öngyógyítás 1. – Raintrainer
  2. Ez (nem) ment idén: a 2015-ös blogstatisztika, számokkal és sztorikkal | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: