Ne csináljunk már áldozatot a gyerekgyilkosból…!

Több ismerősöm is megosztotta a napokban publikált Gyerekgyilkos vagy áldozat? című cikket a Facebookon. Ebben arról az egyéves kisfiúnak a tragédiájáról van szó, akit saját anyja vert agyon a hétvégén Cegléden. A szerző ugyan elítéli a borzalmas bűncselekményt, de közben mintegy felmentést is ad az anyának, aki a jelek szerint számos súlyos nehézséggel küzdött, tehát maga is áldozat volt.

“Nem ismerjük a körülményeket, nem tudjuk, mennyi gonddal kellett megküzdenie a családnak, de az alapján, amiket az apa elmondott, halvány sejtésünk lehet: munkahelyi problémák, ebből eredő egzisztenciális bizonytalanság, költözés – amik önmagukban is stresszessé tehetik még a legstabilabb idegrendszerű ember életét is. Mindezek mellé az anya harmadik gyerekével volt várandós, miközben három- és másfél év körüli fiait nevelte. A terhességi hormonok, a kialvatlanság, a kimerültség együtt képesek megfosztani az embert a józanságától, és minden türelmétől. És ha még ehhez hozzájárul egy problémákkal teli családi élet is, az szinte borítékolja a tragédiát” – írja cikkében Kőváry Anett, majd arra is kitér, hogy a társadalom által elvárt mártíranya-szerep és a nők anyaságban történő magárahagyatottsága szintén hozzájárulhatott a tragédiához.

“Csoda, hogy csak most történt meg…”, “Naponta történhetne ilyesmi, és csak a szerencsén múlik, hogy nem történik…”, “Miért kell megvárnunk, hogy egy anya teljesen összeomoljon?!” – tették fel ismerőseim a kérdést a megosztás kapcsán. És valóban: minden jel arra mutat, hogy a gyilkos magányos volt, súlyos anyagi gondokkal küzdött, az idegösszeomlás szélére került, és nem kapott sem családi, sem pedig baráti segítséget, valamint az állam is magára hagyta. Tény, hogy ezek olyan körülmények, amelyekről muszáj beszélni, hiszen országszerte több százezer – ha nem millió – nőt érintenek. Csakúgy, mint az irreális elvárások, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a legtöbbször a valósággal.

Ugyanakkor a nagy szolidaritáshullámban álljunk meg egy percre: egy gyerekgyilkosról beszélünk. Egy nőről, aki agyonverte a saját gyerekét. Teljesen mindegy, hogy milyen körülmények árnyalták a helyzetét – ezeket a bíróság bizonyára mérlegeli -, tettére nincs mentség. Itt nem egy véletlen balesetről van szó, ami még írható a kialvatlanság és az extrém stressz számlájára, hanem olyan fokú brutalitásról, ami a kisfiú életébe került, és ami testvérei életét is tönkreteheti. Arról beszélni, hogy a nehéz körülmények “szinte borítékolják a tragédiát”, nem csak erős túlzás, de az erőszak ijesztő és veszélyes relativizálása is egyben. Balogh “Vak Komondor” József kifogása ez, aki lánya betegségére, a falunap körüli stresszre és az országgyűlésbeli nyomásra hivatkozott, amikor azzal érvelt, hogy ütött, mert “a párja nem volt képes megérteni a lelkiállapotát”. Ahogy azonban a kétségkívül súlyos problémákkal küzdő Balogh sem áldozat, úgy a gyerekgyilkos anyából se csináljunk már mártírt.

Az öncélú erőszakra, a gyengébb fél felé irányuló brutalitásra nincs mentség: akkor sem, ha a bíróság előtt enyhítő körülmények természetesen vannak, és maguk a problémák rendszerszintűek, amelyekkel az esettől függetlenül is foglalkoznunk kell. A gyerekek felé irányuló erőszak ugyanúgy elfogadhatatlan, ahogyan a nők bántalmazása is: az elkövetőnek egyik esetben sem jár az áldozati szerep, csak a bilincs.