Szerződés az állammal: a diplomás fiatalok nem mehetnek külföldre dolgozni?

A nap legnagyobb port kavart megosztanivalója a fiatalok körében a közösségi portálokon kétségkívül az új felsőoktatási törvény keretében konkretizált hallgatói szerződés volt, amelyben az állami ösztöndíjban részesülő hallgatók vállalják, hogy a képzési idő kétszereséig, a végzés utáni 20 évben bármikor, Magyarországon dolgoznak (ez hat, tíz vagy tizenkét évet jelenthet). "Aki aláírta a szerződést, de nem teljesíti a feltételeket, annak vissza kell fizetnie az évente több százezer forintnyi támogatást. A cél, hogy minél több képzett értelmiségi maradjon Magyarországon" - mondta Hoffmann Rózsa. Ha a diák nem tud maradni, vagy nem tud végezni időben - ez az alapidő másfélszerese lehet -, akkor elkezdődik a visszafizetési procedúra. Akik nem tudnak diplomát szerezni, azoknak csak a támogatás felét kell visszafizetniük; a nőknek, ha három gyermeket szülnek, elengedik a visszafizetést. Talán mondanunk sem kell, hogy ezen az ifjak többsége felháborodott, az idősebbek - akik ezer éve végeztek, és egyébként sem vándorolnak tömegével Angliába - pedig helyeslően bólogattak. Én egyelőre nem foglaltam állást, meglátjuk, hogyan működik a szerződés a gyakorlatban. Néhány dolgot azonban nem árt tisztázni, mielőtt felháborodunk vagy bólogatunk.

Először is, míg évtizedekkel ezelőtt presztízse volt a diplomának, addig ma már az egyetem és a főiskola amolyan bohém játszótérré vált a felelősséget vállalni képtelen, önmegvalósítást kereső fiatalok körében. Sokan csak hobbiból szereznek diplomát (bizonyos szakokra eleve elég kedvtelésből bejárni heti pár órára), míg közben tudják, hogy egészen más területen kívánnak elhelyezkedni: “mindegy az, csak papír legyen, fiam”, biztatják a kissé rosszabb képességű vagy éppen bizonytalan gyereket a szülők. A válság csak rontott a helyzeten: tavaly az Országos Továbbtanulási Központ előadásán elém tettek egy grafikont arról, milyen mértékben nőtt a felvételizők és mesterképzést választók száma 2009 óta: az óriási munkanélküliség arra ösztönözte a népet, hogy tanuljanak, amíg úgysem tudnak dolgozni. Mindez logikus döntésnek tűnik, de mindannyian jól tudjuk, hogy nincs szükség több millió bölcsészre és művelődésszervezőre. Sőt, igazából még ügyvédekből és tanárokból is túl nagy a bőség. Mit kezdjünk tehát akkor azokkal az emberekkel, akik csak elvégzik az említett szakokat, míg közben végig tudják, hogy soha nem kívánnak nyelvészkedni, nyugdíjas klubot szervezni vagy tanítani?

Másodszor, fontos emlékeznünk arra, hogy a diploma nem kötelező. Igen, sajnos az elmúlt években szinte a felnőtt élet alapfeltételévé vált (a harminckét fős gimnáziumi osztályomban nem volt olyan ember, aki ne jelentkezett volna valahová, mindegy hová), de ettől még senki sem lesz sikeresebb vagy gazdagabb, mi több, sajnos még csak tájékozottabb sem. Ha valaki ennek ellenére úgy dönt, hogy “papírral” a fiókjában jobb esélyekkel láthat neki az álláskeresésnek, akkor bizony annak ára kell, hogy legyen. Európa legtöbb országában a felsőoktatás komoly pénzbe kerül, Amerikában a szülők a bébi fogantatásának pillanatától tesznek félre pénzt az oktatásra (tudom, az ottani helyzetet nehéz a miénkkel összevetni, de hiába keresnek amerikai kollégáink jóval többet, mint mi, arányaiban a felsőoktatás is sokkal drágább, mint a mi költségtérítéses képzéseink a hazai átlagfizetéshez hasonlítva). Mi értelme van annak, ha az állam – az adófizetők – pénzén öt-hét éven át fizeti az egyszeri ember oktatását, aki aztán a diploma megszerzése utáni félévben Londonba vagy Helsinkibe költözik, és pincérként helyezkedik el? Az ő szakértelméből és adójából már nem jut semmi Magyarország számára.

Másfelől felmerül a kérdés, hogy mi értelme van a közös piacnak, az Európai Uniónak, a határtalan munkavállalás szabadságának, ha épp az anyaország az, amely – ezúttal nem diktatórikus, hanem demokratikus, gazdasági alapon – röghöz köti a “polgártársait, barátait”?! A nemzetközi tapasztalatok, a világlátás és a nyitottság nem csak személyes, de szakmai szinten is rengeteget hozzátesz a társadalom egésznek fejlődéséhez (a japánok így importáltak szaktudást és szemléletet száz évvel ezelőtt). Abban hiszek, hogy mindenki éljen és dolgozzon ott, ahol személyes és szakmai boldogulását a leginkább megtalálja, és ez természetesen éppúgy lehet Bécs, Berlin, Tokió, Stockholm, mint Budapest, Salgótarján vagy Karácsond…. elviekben.

A valóságban ez sajnos nem így van, és itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amiért könnyű megérteni, miért vágyik ma egy fiatal az országhatárokon túlra, idegen zászlók alá. Nem, sajnos nemhogy Salgótarjánban vagy Karácsondon, de sajnos még Budapesten sincs mindenkinek és bárkinek lehetősége a kiegyensúlyozott, kényelmes életre. Egyre kevesebb a munkahely, a megmaradó álláshelyek egyre bizonytalanabbak, az adók rakétaként szöknek az egekbe, az infláció mértéke óriási, a forint elképesztően gyenge, és sajnos még mindig több százezren élnek az országban 60-70 ezer forintos havi nettó bérből. Csodálkozunk, ha egy létbizonytalanságban felnőtt egészséges fiatal úgy érzi, hogy szívesebben keres 550 ezret Norfolkban takarítónőként, mint 105 ezret itthon tanárként?! “Emelkedjenek a bérek, akkor majd itthon maradunk” – mondhatják sokan, de természetesen szarból várat építeni pár év alatt még egy a miénknél talpraesettebb kormány sem tudna.

A kérdés tehát jóval komplexebb annál, hogy felháborodjunk vagy bólogassunk. Az éremnek több oldala van: az viszont egészen biztos, hogy a korrupciómentesebb politika és a tudatosabb gazdasági döntések mellett egy egészen más, hiányszemléletet és korlátozó hiedelmeket legyőző pénzügyi attitűdre* is szükség volna az egyén szintjén ahhoz, hogy olyan változás álljon be Magyarországon, ami hasonló szerződések nélkül is itthon tartja a fiatalokat.

---

*erről bővebben is írok hamarosan