Tanít a szeder
Kezemben egy nagy marék szeder, érett, kövér, puha, fekete szemek. Vadszeder bokor az erdő szélén, a nyári zápor tisztára mosta, fanyar íze felfrissít, csendesen szemezgetek. Nézem az augusztusi termést: néhol még kemény, kicsi és zöld a gyümölcs, máshol már szép pirosas árnyalatú, és igen… az éjédes bogyók kacérul kóstolást kérnek mindenkitől, aki elhalad a tisztás mellett.
Egyetlen bokor, ugyanaz a szár, mégis milyen sokféle a termés… – fut át az agyamon. Milyen különös is ez: bizonyos dolgokban finom és érett vagy, más tekintetben meg… sehol sem tartasz még, kemény és zöld maradtál, érned kell. Hát hogy lehetek ennyire ostobán naiv, hogyan férhet ki a számon ennyi hülyeség, ha közben meg tökéletesen átlátok jóval árnyaltabb helyzeteket is?! “Néha a legélesebb elme is csak gyerek” – bólint a szeder. Hát még akkor én, gondolom.
De ki tudja, mikor, minek van itt az ideje? Hiszen te is láttál már korai tavaszi héricset február közepén, aki kidugja a fejét a hegytetőn, és túléli, ha betemeti a hó. No, és sétáltál már el zsenge, aranyló napraforgó mellett, aki egyedül kémlelte az eget október derekán, amikor társainak már híre-hamva nem volt? Igen, én sokszor.
Hogyan is mondhatnád, tizenöt évesen még fiatal a szerelemhez, de ötvenöt évesen már öreg hozzá? Hiszen a virágnak megtiltani nem lehet… A mező őszikéi sem egyszerre, parancsszóra nyílnak, hiába szorítaná megjelenésüket szűk időkeret közé a kis növényhatározó meg az általános biológia. Az ezerjófű, ha szeptember közepén lekaszálod, virágzik újra, mert számos társához hasonlóan örök újrakezdő.
Aztán mit félünk mi attól, hogy eltűnik a pipacs, a bodza, elvirágzik a cseresznye, a meggy? Jön majd a helyére csipkebogyó, kamilla, szőlő: két, három, négy hetente más ajándékot kínál az erdő és a mező. A muflon, akit ma is láttam Mátraháza alatt, nem sír a dinnye után, amibe Lőrinc huszadika után belepisál, hanem örül a vadalmának a fa alatt.
Mások a népek, a kultúrák, a nyelvek és a hitek, mint ötezer évvel ezelőtt voltak, és más vagy te is, mint tegnap – csak a változás állandó. Múlt héten még talán a barátom voltál, mára valami elmúlt, és már itt vannak az újak, akiket beengedtem a helyedre. Tegnap még két fura idegen voltunk, távoli bolygók, és ma gondoskodó, oltalmazó szerelemmel gyógyítom a törött szívedet… szorongjunk talán, hogy meddig tart, mit hoz a holnap?
A szederbokorra gondolok, akit nem bánt, hogy egyszerre érett és éretlen a termése, aztán a bátor kis napraforgóra, aki a táblától külön, egymaga is ki mer hajtani októberben – és szép, ugyanolyan szép, mint a júliusi napraforgótábla minden egyes tányérja. Nem, egy percig sem zavarja a mező élethordozóit a változatosság és a változás, nem tartanak az elmúlástól sem… akkor hát – mondd csak, kicsi szeder – mi miért rettegünk mégis ennyire, ennyire?
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik; csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek, képzeletnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.
Részlet Weöres Sándor A teljesség felé című művéből
Mert nem könnyű :)
Ősi bölcsesség ez, és mégis milyen szép és helyénvaló, hogy egy szederbokor juttatta az eszedbe.. Jó, ha nyitott szemmel és szívvel jár az ember a természetben. Én is alig várom a következő “kiszabadulást”.. :) A következő fellélegzést.
de szép. :)
Csodásat írtál!
Hű, ez most nagyon tiszta, egyszerű és szép…
Köszönöm a kommenteket.
<3 Nagyon szép és jó írás!