Jó, de… mit kezdesz a hisztis kisgyerekkel, aki a nárciszban él?
Élénk beszélgetés alakult ki a múlt heti poszt kapcsán, ami a súlyos nárcisztikus személyiségzavarról szólt. Nem az önzésről, ami bizonyos mértékig mindannyiunkban jelen van, hanem a hardkór, hamisítatlan, eltéveszthetetlen nárcizmusról, annak minden jegyével a kötődés képtelenségétől a teljes empátiahiányon át a grandiózus célokig. Ott kezdtem el figyelni: mi ez valójában mindennek a mélyén, és mitől lesz valaki… ilyen? A válasz több forrásból is érkezett.
Most akarja, mindegy, milyen áron, kész – kép: pixabay.com
Szürreális maga a megtapasztalás, amit a nárcisz hatása alatt átélsz…
A nárcisz elbűvöl, megbabonáz, magával ragad. Csodálod, felnézel rá, mindent elhiszel neki: amit mond, az úgy van. A nárcisszal való szorosabb kontaktusban az a leginkább meredek, hogy miután a hatása alá kerültél, egészen szürreális dolgokat fogsz normálisnak tartani. Illetve, ha nem tartod annak, akkor maró önvád indul: veled van a baj, hogy nem tudsz ilyen szabadon, kreatívan, eredetin gondolkodni és élni, nem vagy elég rugalmas, ráadásul konok és makacs is vagy, nem tudsz kellőképp alkalmazkodni, gyáva vagy (amikor itt áll melletted egy oroszlán!), magadra gondolsz már megint.
(Tudod, ez az, amikor a szektavezér kedvesen arra kér, hogy írasd az egyházra a lakásodat a világbéke érdekében, majd – miután egyszer látott egy szertartáson – felveti, hogy szülj neki gyereket, mert ő megbízik benned, tehát kiérdemelted ezt a kegyet. Ha a hatása alatt állsz, azon fogsz agyalni, hogy miért nem vagy képes egy ilyen jelentéktelen apróságot megtenni a világbékéért, és gondolkodóba esel, hogy hogyan nevelnéd fel egyedül a közös porontyot.)
Aki persze nincs nárcisz-narkózisban, az ezeket a dolgokat teljesen szürreálisnak fogja tartani (később hála a jó égnek az is, aki igen), mert valóban azok. Méghozzá tapasztalataim szerint mindig a következő szempontok alapján:
– erkölcsileg (a nárci tökéletesen felfog morális koncepciókat – hajaj! -, de ezeket nem tartja saját magára is érvényesnek: ő ezek fölött áll)
– emberileg (józan ésszel mérve ezek olyan dolgok, amelyek a másikat hosszútávon rémesen kiszolgáltatott helyzetbe hozzák, ellehetetlenítik, anyagilag, érzelmileg stb., de ő csak a saját (pillanatnyi) szempontjaira figyel, az empátia hiányzik belőle)
– realisztikusan (ami történik, annak már sokszor nincs kapcsolata a valósággal: Viktorunk ebben az utcában jár már valószínűleg)
– ezek tetszőleges egyvelege.
…és akkor észreveszed: hoppá, ez igazából egy kisgyerek a felnőtt bőrébe bújva!
Mi lehet ennek az oka, honnan eredhet ez? Olyan, mintha a korai gyerekkorban – hát, nem sokkal a dackorszak után… – történt volna valami, egy trauma, aminek hatására a személyiségfejlődés (legalábbis részben) megállt, miközben minden más – az intelligencia, a képességkészlet, műveltség stb. – fejlődött továbbra is normális léptékben (esetleg afölött, kompenzálván a lemaradást, ahogy a vak is jobban hall, a siket is jobban lát gyakran).
Nagyon sok tekintetben ez a fajta korai gyerekkora jellemző viselkedés jelenik meg, amikor épp nincs ott a társadalmi kényszer, hogy viselkedni kell, amit az intelligenciájával fel tud mérni a nárcisz persze:
– az empátia teljes hiánya (a hároméves gyereket se érdekli, hogy elsődleges gondozója fáradt, beteg, attól még törődjön vele)
– az eszköz-szemlélet (minden és mindenki érte van, a kisgyerek világa is hasonló egocentrikus)
– a most-azonnal-de-rögtön-kell-különben-hiszti (nem érti meg, hogy most nem, de majd holnap, szabályos szeparációs szorongással raplizik, ha szükséglete nem azonnal elégült ki)
– a hízelgés, hogy célt érjen (a kisgyerek is ezt teszi, ha épp nem hisztizik…)
– az állandó igény arra, hogy mások dicsérjék, tömjénezzék, körülrajongják, felnézzenek rá (óvó néni, szép a ruhám?)
– a sértődöttség, ha nem értenek vele egyet, amikor azt elvárná (ezt képes személyes sértésnek, támadásnak, visszautasításnak venni)
– ahogy az és csak az érdekli, ami vele kapcsolatos (a gyerek is főszereplő szeret lenni a játékában, meséjében, ez teljesen természetes dolog)
– ahogyan a helyenként paranoiává fajuló óvatosság falai bizonyos egós szituációkban leomlanak, méghozzá az abszolút felelőtlenség határáig (a kisgyerek carpediemes felelőtlensége ez ott is, ahol annak nincs helye)
– ezek a szürreális, abszurd fantáziák, képek, elvárások, amelyek gyakran jellemzik, és amit a környezete komoly motiváló erőként él meg a meggyőzőereje és magabiztossága miatt (és ami kétségkívül jól jön, amikor már mindenki feladná, de ő eloszlatja a kételyeket és rendet teremt, sok tekintetben viszont a gyerek de-a-jézuska-úgyis-jön-és-hozza-a-bickilit vakhite).
Tök olyan, mintha a nárcisz – mélyen legbelül, az összes maszk mögött – egy három-ötéves gyerek lenne egy felnőtt, intelligens, kompetens, ügyes, okos férfi/nő bőrében, és az agresszív manipuláció önvédelmi mechanizmus volna, hogy a felnőttek világában túléljen. De olyan korán történt meg a szakadás, hogy a nárcisz már nem érzékeli, hogy mi van az álarc mögött, hanem evidenciaként fogadja el, hogy az, ami ő… a maga tökéletességében. Hát mi más lenne?
A szakemberek megerősítenek: ott ragadt meg érzelmileg, ahol a trauma érte…
Azon tűnődtem: de mi történhetett három-öt éves korban, ami ezt váltotta ki? Másolta, szülőről? Vagy később történt, és ez regresszív viselkedés? Vagy ott voltak a magok, a hajlam, és később, felnőttként a környezeti hatások mélyítették el ezt az egészet? Súlyos kérdések ezek.
Találtam egy korrekt cikket, amit Samuel López De Victoria pszichoterapeuta és pszichológia professzor írt, és ő a tapasztalati alapján azt mondja, hogy tanult képességeinek köszönhetően bármennyire is jól működik a nárcisz a társadalomban, az egésznek a mélyén mindig súlyos kötődési diszfunkció áll. Megerősítve a konyhapszichológiát, aminek a nyomán egyszerű érdeklődőként elindultam, kimondja: a nárcisz érzelmileg abban a szakaszban rekedt meg, amikor a – szeparációval/kötődéssel kapcsolatos – gyerekkori trauma érte. Ez annyira korán történt, hogy nem csoda, hogy felnőttként mindez nem is tudatosodik benne.
“A praxisom során azt tapasztaltam, hogy a nárcisztikus érzelmi kora és érettsége azon a szinten áll, ahol akkor tartott, amikor a trauma érte. Ez a trauma olyan súlyos volt és hatása olyan hosszú ideig tartott, hogy érzelmileg kis híján belepusztult a páciens. A fájdalom soha nem múlt el teljesen, ezért a túlélés érdekében a gyerek védőfalat épített maga és környezete köré. Általánosított, hogy az emberek veszélyesek, nem lehet bízni bennük. Ez a védőfal voltaképpen egy hamis identitás, egy nem létező személyiség: nem az, aki ő valójában, de ennek ő maga sincs a tudatában”
– írja [forrás innen].
A szakember azt is leírja, hogy sokféle személyiség-álcát építhet maga köré a nárci, egyszerre akár többet is, amit életszakaszonként és helyzetenként változtat: tűnhet erős, vagány agresszornak, akitől mindenki fél, ő a falu bikája, a kocsma első embere, akibe nem mernek belekötni. Lehet végtelenül rokonszenves is a felszínen, akit mindenki szeret, de ennek a megfelelésnek a kényszerét kíméletlenül leveri máshol, akiknek az életét pokollá teszi (persze senki sem hiszi el, hogy “az a remek ember” otthon egy erőszakos vadállat, egy primitív bántalmazó). Aztán gyakori szerep a humorista is: aki mindenkit megnevettetve válik a társaság központjává, követeli meg a figyelmet, és akinél elszakad a cérna, ha nem minden szempár rá szegeződik. És persze ott van a népszerű vezető, aki diplomatikus, korrekt, figyelmes és becsületes az imázsa szerint, de ha a sötét oldalába nézel bele, jó mélyre nézel azért. Ezek miatt az ál-személyiségek, perszónák miatt könnyű a nárcisz hatása alá kerülni, akár a falu gyönyörű és erős bikája, akár egy karizmatikus diktátor, szektavezér. És persze igen, lehet a hűvös és szexi végzetasszonya is, akiért öngyilkosságba menekül a lovag.
Mivel tízből nyolc szakember azt mondja, hogy a nárcisztikus személyiségzavar gyógyíthatatlan, kiemelném, hogy Samuel López De Victoria szerint ez nem feltétlenül van így: a korai gyerekkori trauma feltérképezésével és feloldásával szerinte nagyszerű eredményeket lehet elérni. Ehhez persze az kell, hogy a páciens felismerje, hogy valami nem stimmel (nehéz!), megérjen benne a változásra való igény (még nehezebb: ne csak külső kényszer legyen, mondjuk a párja zsarolása miatt engedjen), és képes legyen megbízni egy szakemberben, aki segíteni tud (ez a legnehezebb). Az eddig vezető út elég kemény (ezek közül mind elképesztően fontos állomás), de ami ezután jön, az ehhez képest könnyed délutáni séta lesz már aszfalton. Ehhez képest, tegyük hozzá. (Fontos…)
…és erről tényleg nem tehet, de ami később jött, arról már igen…
Mi van akkor, ha valaki, akit szeretsz, nárcisztikus személyiségzavarral él? Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ez az, amiben – ha megtanulsz alkalmazkodni, ha nem – frankón tönkre lehet menni (de nagyon frankón, a személyiséged teljes megsemmisülésével), és ezt senkitől sem várhatjuk el. Igazi intimitás, kötődés, kölcsönösség, empátia, türelem és teljes elfogadás nélkül nem lehet normális életet élni, márpedig a nárcisz mellett – még ha nem is abuzív fajta – sajnos ez vár az emberre. Hiába van olyan körülmény, ami miatt a kezdetek kezdetén megéri, igazából soha nem éri meg.
Ugyanakkor démonizálni sem szabad azt az egészet: egy emberi lényről van szó, számos értékkel és csodával, aki nehézséggel küzd. Személy szerint fáj arra gondolni, hogy egy kisgyerek a legsebezhetőbb korszakában élt át traumát, és ott ütközött elutasításba, megvetésbe és falba, ahol a feltétel nélküli szeretetet kellett volna megtapasztalnia… ez egy felkavaró, sötét gondolat. Hibáztathatjuk azért, mert ez nem történt meg, és ezért falakat emelt maga köré, mielőtt még tudatosodott volna benne, hogy kicsoda-micsoda ő, és mik azok a falak? Nem. Nem tudja a szerencsétlen, hogy mi történt, bizonyára a korai traumával sincs tisztában, fogalma sincs, “mit cselekszik”.
Ami később jött, az azért más minőség. Igaz, a hibáztatás nem jó szó: ami felnőttkorban történt, az már az ő felelőssége. Mindenki élt át gyerekkori traumákat, küzdött nehézségekkel, hozott magával súlyos családi terheket, másolt rossz mintákat éveken, évtizedeken át ösztönösen (a korlátozó hiedelmek pl. úgy öröklődnek, akár a bőrszín és a zsebóra). Nincs tökéletes lelki egészségnek örvendő ember, csak nem elég alaposan kivizsgált beteg: különben nem volnánk itt. A kulcs az, hogy figyeled magadat, mások viszonylatában is, és bármennyire is fájdalmas, szembenézel mindazzal, amit látsz. És ha ez megtörtént, el kell jönnie a komoly munka idejének is: annak, hogy változtassunk azon, ami kártékony működést sejtet.
Szép feladat ráébredni arra is, mi minden vitt közel egy nárciszhoz (engem pl. az önbizalomhiány és az egós vágyak sajátos keveréke), de tagadhatatlanul érdekes felismerésekig visz… most már magaddal, nem a nárcival kapcsolatban.
Eszter's Offtopic 
Igen, igen, épp ez az, amiről én is írtam a mások cikk alatt. Hogy azon gondolkozol, te normális vagy-e, meg elég jó, hogy nem tudsz felnőni azokhoz az elvárásokhoz. Akkor ezek nem lehetetlennek tűnnek, hanem a kötelező minimumnak.
Már az előző cikk olvasása alatt, és most is végig azon gondolkoztam erősen, hogy azt hiszem, én személyesen még nem ismertem ilyen embert. Innen nézve elképzelhetetlennek tűnik, hogy az utcán is össze lehetne futni velük (“ilyen csak a filmekben van/másokkal történik”). Kemény sztori lehet.
De jó neked! :)
Én meg küzdök másfélékkel. :D
Ó, én speciel egyenesen azt hittem, hogy immunis vagyok rá. A “velem nem történhet ilyesmi” tökéletes illúziója. Persze, vannak bizonyos élethelyzetek és lélektani sajátosságok, amik egy ilyen találkozást facilitálnak, de igazából ezek az emberek körülöttünk élnek, bármikor beléjük futhatunk. És akkor már jó tudni róla, hogy mi van.
Épp ezért gondolkoztam el, mert bennem is ez a gondolat van. Aztán nehogy megjárjam. :) Úgyhogy jó, hogy felhívtad rá a figyelmet.
Biztos, hogy ismersz személyesen ilyen embert, csak nem elég közelről ahhoz, hogy felismerd.
Igen, előfordulhat, inkább úgy értettem, hogy nem kerültem még hatása alá ilyen embernek.
Értem, azt hiszem, hatása alá én sem kerültem, illetve egy hasonlónak igen, elég tartósan, de ő nem nárci valójában, csak vannak hasonló jellegzetességei.
Simán ismerhet bárki. Élesben és bárminemű érzelmi érintettség esetén ezeket kiszúrni sokkal nehezebb, azt hiszem. Én pl. nem értem, hogy nem esett le a tantusz sokkal hamarabb, külön rávilágítás nélkül, hiszen gimiben pszichológia-faktos voltam, az egyetemen is lehúztam vagy tucat egységnyi pszichológia-kurzust, és megcsináltam x db hardkór önismereti tréninget meg miegymást. Azt pl. éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, de ha más nem mondja ki helyettem, nem áll össze a kép… pedig ez volt a fő szín a fotón, ami mindent meghatározott. Kimondva aztán minden.a.helyére.került, mert hirtelen értettem, hogy mi történt, hogyan és miért, és örültem, hogy bizonyos pontokon megőriztem azért a józan eszemet a szürrealitásban. De még milyen szürrealitásban, jézusatyám!
Semmit. A legjobb ha semmit. Úgyis sok energia kell a regenerálódásra ha belefutottál egy ilyenbe.
Hogy jót is mondjak, épp most olvasom, hogy Charlize Theron kibaszta a picsába Sean Penn főnárci urat a zesküvő előtt! Az egy jófej csaj, sajnáltam volna szegényt.
Helyes! Ügyes lány!
Gondolom, még lesz egy-két forduló, ilyenkor szokott lenni. De ezek szerint már szabadulna, az a lényeg.
Egyébként az ilyen empatikius magyarázatoknál mindig úgy érzem, basszus, már megint beálltam Márta szerepébe, mekkora idióta voltam már kisgyereknek is, amikor trauma ért. Pedig ott vannak ezek, akik a jobbik részt választják, oszt lesz szíves az egész világ igazodni az ő traumájukhoz.
Azért én nem lennék helyébe’ egynek se, és nem csak azért, mert ezer éven át törleszthet :D, hanem… ááá, ezek a szerencsétlenek semmilyen intenzív, mély érzést nem tudnak átélni az egós paneljeiken túl, és soha nem teljesen elégedettek azzal, amijük van. Szóval, egyrészt, ha a fájdalmat letompítod, az örömöd sem lesz erős, és akkor jön a pótcselekvés, másrészt meg akármit érsz el, mindig nézed, hova lehet fentebb.
/sohaj … Lehet hogy megis narcisztikus vagyok
Több kell azért ahhoz. Egyszerűen tönkretették a védelmi vonaladat, és még regenerálódnod kell.
Én csak a pereméről néztem bele ebbe az egészbe. Én könnyen pofázok.
Csak az jutott eszembe, hogy az én nárcim (én nárcim, én igen nagy nárcim :)) többek közt, de elég kiemelkedő prioritással, azért rajongott értem, mert szerinte rettenetesen hasonlítunk. Úgy is nevezett, iker.
Közben arra is gondolok, milyen sokáig nem mertem volna leírni egy ilyen mondatot, tudván, hogy néha kitör rajta és lenyomozza minden lélegzetvételemet a neten. Nagyjából mindent megtalál úgyis, csak idő kérdése.
De már ez sem érdekel. Mégsem tartok már ott ahol tavaly ilyenkor.
Az a lényeg, hogy nem tartasz ott, ahol tavaly ilyenkor. Az a legfontosabb ebből, amire most rájöttél.
Egyébként persze, hogy iker. Gondolkoztam ezen, és:
1. Eleve minden kapcsolódás tükör, én is látom magamat a nárcimban (eh, a birtokos személyjel pedig aligha indokolt itt, de most hogyan utaljon az ember rá?). Ha nem lettek volna meg bennem meg ezek a jegyek (akár tudatalatt, elnyomva), nem ragadja meg a figyelmemet, nem kezdem csodálni, nem vágyom a kapcsolódásra. Persze, hogy minden kapcsolat tükör: ahol a legjobban égsz, az a leginkább. És amibe a legjobban fáj belenézni, az főleg.
2. Ami a másik oldalt illeti: azt én is hallottam eleget, hogy mennyire hasonlítunk. Nyilván örültem, mint a majom a farkának, mert rögtön szebbnek és okosabbnak éreztem magamat, erősebbnek és kompetensebbnek, különlegesebbnek és hasznosabbnak. Egy ilyentől vigyorogtam egy hétig, mint vadalma. Ez azért bizonyos pontig jutifalat a delfinnek, hogy magasabbra ugorjon. Ne feledd, neki nincs szebb bókja annál, hogy olyan vagy, mint ő, a világ nyolcadik csodája. Azért legyünk realisták.
Saját tapasztalataim szerint is kell hozzá legalább egy nárcisztikus szülő is, és kell hozzá a trauma is. Hogy miért vonzódunk össze egy nárcisztikussal? Én pl. azért, mert nárcisztikus apám volt, így nárcisztikus sérülésekkel éltem-élek. (Már egyre kevésbé, szerencsére.) Vagyis ezt én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ezt a mintát ismertem csak a szeretetre és kötődésre, így nyilvánvaló, hogy vonzódom ahhoz, akiben megérzem ezt tudat alatt. Szerencsére már ez is sokat javult az évekkel, és kellett hozzá egy csodás társ, aki mellett biztonságban és elfogadásban, szeretetben élhetek. Ő segített, a lénye, a jelenléte a legtöbbet. És az, hogy valami miatt már gyerekként – valahogy nagyon kívülről és tudatosan – ráláttam az egész pokoli gyerekkoromra. Szerencsém volt, hálás vagyok ezért a látásképességért, mert ma már nem lennék itt, ha ez nem lett volna. Kétszer akartam átgyalogolni a másik világra. Szóval egy nárcisztikus mellett tényleg csak tönkre lehet menni, és pokolra menni. Bármilyen szomorú is, hogy ők is sérültek, de vallom: szégyen a futás, de hasznos.
Mindenhol azt olvasom, hogy nárcisztikus szülővel a legnehezebb: mert ott még nincsenek meg azok a védelmi mechanizmusok és függetlenedési lehetőségek, amik felnőttként megvannak. A felnőtt a gyereknek abszolút autoritás, tévedhetetlen, akihez igazodni kell… nem csoda, hogy legalább egy nárci szülővel a gyerek vagy maga is nárci lesz, vagy nárcikhoz fog vonzódni. Ahogy írtad is, az apai mintát másolva. Juj, nagyon kemény dolog ez.
Olyan jó, hogy leírod, hogy teljesen kiléptél ebből a körből!
Kérlek benneteket küldjétek el az előző cikk linkjét,lemaradtam róla. Köszönöm Andrea (yndaa2011@gmail.com)
Ez volt az: https://barokeszter.hu/2015/06/14/narciszokrol-testkozelbol-es-a-facebookos-narci-teszt-hatha-jol-jon/
Igen, nagyon nehéz. Egyrészt mert egy gyerek naív és ártatlan, másrészt mert teljes kiszolgáltatottságban él, harmadrészt, mert egy nárcisztikus embernek nincsenek határai, vagyis akkora az egoisztikus struktúrája, hogy mindent és mindenkit önmaga meghosszabbításaként él meg. Ezért egy gyerek képtelen elhatárolódni a szülőtől, teljesen bevonódik annak szörnyű és pusztító világába. Emlékszem 2 éves koromra. (Azon ritka kevesek közé tartozom, akik emlékeznek a szavak előtti önmagukra is.) Egyetlen fantáziám volt, mondhatni imaginációs gyakorlatom: nagyon sokszor képzeltem magam köré egy betonerődítményt, amin senki és semmi nem tud áthatolni, ami megvéd engem. Emlékszem, azt gyakoroltam, hogy még erősebb és még erősebb falakat tudjak elképzelni. Ez azért sok mindent elmond. Egy ilyen szülőről leválni őrült nehéz, gyakorlatilag csak úgy lehet, ha a világ másik felére menekülsz. Ráadásul a nehézség az – ezt azt hiszem Verena Kast írja egy helyütt – hogy szereted a kínzódat. Mert hát az apád vagy az anyád. Azt írja, hogy egy ilyen gyerek, aki nárcisztikus szülővel él, rosszabb helyzetben van, mint egy auswitzi fogoly, ugyanis ő legalább nyíltan gyűlölheti a bántalmazóját. Míg benned egy állandó magas szintű stressz marad, mert nem tudod feloldani ezt a lehetetlen ellentmondást, ennél frusztrálóbb érzés nincs is. Ezért például egy ilyen gyerekkorból kikerülve nagyon sok sérüléssel élsz, ha élsz. A lista nagyon hosszú: depresszió, öngyilkossági hajlam, pánikrohamok, testképzavarok, Stocholm-szindróma, stb… Gyakorlatilag a felnőtt életem ráment a gyógyulásra. De így is maradtak vissza olyan sebek, amik sosem gyógyulnak. Csak elviselhetők és hordhatók. De az út halad tovább, és hiszek a csodákban. Az egész életem bizonyítja, hogy vannak. :)
Na, azert a hisztis babak/kisgyerekek nincsenek feltetlenul hijan az empatianak. Mondjuk az enyemeket nezve ezt nem is olyan konnyu elhinni. De osszegyujtottek 12 hathonapost, es csinaltak nekik babszinhazat. 3 bab szerepelt benne, a sarga haromszog segitett a piros kornek feljutni a dombra, az agressziv kek negyzet viszont lelokte szegeny piros kort a domb tetejerol. A babszinhaz utan lepakoltak a babak ele a jatekokat, es egyet valasztaniuk kellett. Egyik sem kerte a kek negyzetet. Megismeteltek tizhonaposokkal, ugyanez. Szoval mikor is veszitjuk el a ‘narciszok’ felismeresenek kepesseget? ;)
Szia, szerintem én nárcisz vagyok. Rengeteg vonást felismerek magamban, tényleg többnyire felsőbbrendűként érzem magam, és muszáj nekem lenni a legjobbnak. Egyszerűen kell a buksi veregetés, elismerés. persze mikor már meg kaptam nem érdekel h kitől jött vagy hogy vele mi van… Hiszen én mindig is tudtam h jó (sőt a legjobb kell legyek bármibe fogok bele) vagyok csak a környezetem lassú h észrevegye rögtön. Ezért ki kell ezt harcolnom. Sokszor tudom h idegesitő lehetek, és nem mindenütt jó megítélésem. Ez azért van mert arrongáns szoktam lenni, túlságosan elítélek másokat, pedig csaka véleményemet mondom köntörfalazás nélkül.. Ezért próbálok mostanában tudatosan kedvesen, megértően viselkedni. Igazából azt szeretném ha mindig őszintén menne ez, és nem csak magammal kéne törődnöm, hanem másokkal is tudnék foglalkozni. Néha mikor sikerül őszintén tennem más hasznára, vagy valóban érdeklődve meghallgani mást, az nagyon egyszerű, tiszta érzés, és szeretnék ezen az úton haladni. Ahogy egyre inkább eszmélek rá ezekre az összefüggésekre, önundort érzek magam iránt. nem tudom h képes vagyok e változni, vagy ez örök szélmalom harc marad. Én nem akarok az a személy lenni aki másnak rosszat kíván, hogy ő maga jobbnak tűnjön. Szeretnék adni, hogy elfogadjanak csak nem tudom hogyan kell, vagy hogy elég jó vagyok e hozzá.
Ó, ha nárcisz lennél, nem éreznél lelkifurdalást ezek miatt a dolgok miatt. Valószínűleg észre sem vennéd, hogy mi történik, illetve ha igen, folytatnád a manipulációt, mert könnyű úgy célt érni. A személyiségfejlődés természetes része, hogy megállunk, és néha elgondolkodunk, hogy mit csinálunk rosszul. Amikor ezt már észrevesszük, és változtatni kezdünk, az önmagában véve félsiker. Buksisimi meg mindenkinek kell.
Elnézést, hogy ideoffolok, de lesz Apák-napi POSZT?
Jajbaz, a nagy mellényű olvasó, aki idekommenteli _miről_kéne_ írnia a bloggernek.
Totál megfeledkeztem amúgy is róla (ahogy az anyákéról is), plusz azon a héten nem vót időm se.
zsucc, tudsz angolul?
Én most úgy érzem, vele nem tudok kezdeni semmit, nekem kell megtanulnom tartani ele szemben a határaimat. Sajnos erre nem jöttem rá ott és akkor…. :(
Tetszik a poszt! Nagyon fontos írni erről a témáról, mert magyarul sajnos, még mindig kevés az elérhető “tananyag”. Én is érintett vagyok a témában, és már szinte minden fellelhető írást elolvastam, ezért a felfedezés öröme tölt el, amikor valahol hiteles, eredeti posztot találok. Mert kell az újabb és újabb megerősítés abban, hogy nem szabad sírnom utána (mert nagyon hiányzik ám, ha elhagyott), hiszen biztosan a romlásba, leépülésbe visz.
Eszter, köszi, és ha – mint írod – magad is érintett vagy, akkor tudod, hogy életmentő tud lenni, amit itt közölsz. Írjál még sokat! :-)
Jaj, hát annak örülök, ha segít, és bár ne lenne senki, aki ilyesfajta élményeken esik át. :S De sajnos vagyunk egy páran. Amikor hiányzik, tudatosítani kell, hogy nagy az ára az izgalomnak és a bizsergésnek, és nem ez az, amire vágyik az ember, ugye. És érdemes sorra venni a szürreálisan gáz dolgait a nárcinak, és akkor lehet röhögni is rajta, harsányan és felszabadultan, és megkönnyebbülni, hogy megúsztuk a teljes leépülést.
“nem szabad sírnom utána (mert nagyon hiányzik ám, ha elhagyott), hiszen biztosan a romlásba, leépülésbe visz.”
Hát ez tényleg olyan akkor, mint a drog, az alkohol. Függés ez is.
Igen, mert annyira intenzív az élmény, ahogy felemel és különlegessé válsz, hogy ráfügghet az ember. Nyilván nincs mögötte tartalom, de nagy hormonlöket, plusz remek terepe egy sor érzésnek, amire amúgy a többség vágyik.
Tartalom: miért a pia vagy a kokain mögött van tartalom? Egy jó kis endorfin mögött lehet. Pl. 100 km gyalog; 5,2 km úszva, stb. ;)
“Igen, mert annyira intenzív az élmény, ahogy felemel és különlegessé válsz, hogy ráfügghet az ember.” – Hát, igen!!! Nehéz pillanat rájönni, hogy a “mese” csak mese.
Közel az 50-hez találkoztam Vele, az én nárcimmal. Nem volt korábban hasonló tapasztalatom, nem ismertem ezt a típust.. Mindent komolyan vettem, amit mondott, bár nem vagyok sem buta, sem naiv. De olyan természetesnek és hitelesnek tűnt, és olyan boldoggá tett, hogy naponta megköszöntem a Jóistennek, hogy ennyire szeret engem. Persze, voltak apró jelek, de ezeknek az a lényege, hogy csak utólag tudjuk őket értelmezni. Állítom, hogy csak azok a nők képesek egy nárcin átlátni, akiknek volt már ilyen jellegű tapasztalatuk, és rá is jöttek végül (vagy közben), hogy kivel van dolguk. Minden más nő potenciális áldozat.
Erre tanítani kellene már a gyerekeket, mert egy életet vághat tönkre egy ilyen kapcsolat.
Igen, én is azt látom, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csak a naiv, tapasztalatlan fiatal lányok esnek ilyen helyzetbe, hanem a kimondottan tudatos, sokat látott, érett nők is. Ezért nem érdemes hibáztatni magunkat, de az ideáig vezető utat minden esetben érdemes feltérképezni.