Aktuális

Kemény válasz a “de hát mivel – bocsánat a szóért – vonzottam ezt be?” kérdésre

Bármi történik velem, előbb-utóbb mindig megnézem: miért történt így? Mi volt az az ok-okozati összefüggés, ami ehhez a fejleményhez/végkifejlethez vezetett? Mi az én felelősségem a történetben? Van, aki ezt úgy mondja: mivel vonzottam ezt be? A válasz nem mindig kellemes, de mindenképpen segít átlátni pár fontos összefüggést, hogy tovább léphessünk.

Az utóbbi időszak egyik nagy felismerése – a gyakorlat mezején, mert úgy az igazi – az, hogy valami és valaminek az ellentéte gyakran egy tőről fakad, ugyanannak a mágnesnek a két pólusa, nem más. Így a kezelésében is ugyanoda kell visszanyúlni. De igyekszem nem coelhós rébuszokban beszélni, ha már a “vonzás” szóval megalapoztam a hangulatot azoknál, akinél a kifejezés hatására kinyílik a bicska a zsebben és még csak nem is állítom, hogy nem joggal, annyi hülyeségre használják ezt a trendi szót mostanában, vérforraló, áldozathibáztató kontextusban

Jó néhány évvel ezelőtt egy exem azt mondta, hogy az a baj velem, hogy adni szeretek, viszont nem tudok elfogadni dolgokat. Bókot, segítséget, kényeztetést, szívességet, ajándékot. Zavarba jövök, elmismásolom, megcsinálom helyette, elhárítom, szégyenkezem, satöbbi. És ő ezért nem érzi úgy, hogy kiegyensúlyozott kerete volna a kapcsolatunknak, és nem is tud kiteljesedni.

Ezen akkor sokat gondolkoztam, de még nem teljesen értettem. Azért mégis léptem egyet, mert ha mást nem is, a tanácsot, amit egyébként búcsúzóul adott, megfogadtam: tudatosan kezdtem törekedni arra, hogy segítséget tudjak kérni, és el is tudjam fogadni azt. Ez az elmúlt időszakban már egész jól ment, de azért nem olyan gördülékenyen, mint azoknak, akiknek ezzel sosem volt gondjuk. Sok kedvességgel, figyelmességgel, bókkal nem könnyű mit kezdeni, hiába esik jól, és rengeteg dologban máig komoly kihívás segítséget kérni, pedig nem egyszer fontos volna, hogy megtegyem.

Amikor a különféle lehúzó emberek – az energiavámpír, az áruló és persze a nárcisz – előkerült, be kellett látnom: a reakcióimmal én tettem lehetővé, hogy ezek az emberek különféle dolgokat nyerjenek tőlem-belőlem, mindenfajta kölcsönösség nélkül. Én nyitottam ki a csapot, és az én énhatárom nem volt elég markáns ahhoz, hogy gátat szabjak ennek az… egyoldalú energiaáramlásnak. Vannak, akik kiszolgáltatott helyzetben élnek, és úgy rabolják meg őket (időben, energiában, pénzben… mindegy is), de nekem mindig volt választási lehetőségem, mégis. (Egy fontos disclaimer: a saját felelősségem felismerése nem mentesíti a másik felet a tettei súlya alól: azzal neki kell elszámolnia, ha pedig bűncselekményt is elkövetett, akkor természetesen a törvény előtt.)

Igen, ezt a részt viszonylag hamar megértettem: azok az emberi kapcsolatok – nem kell feltétlenül csak a párkapcsolatra korlátozni a kört – ahol az adás-kapás nem kiegyensúlyozott, nem lehetnek harmonikusak, hiszen ha az egyik fél túl adakozó lesz, azzal teret ad a másiknak, hogy többet vegyen el, és/vagy pedig megfosztja őt az adásban való kiteljesedéstől (még ha egy egészséges kapcsolatban is vannak helyzetek, amikor az egyik fél többet tesz a közösbe, mint a másik). Azt viszont csak egy folyamat végén értettem meg, hogy helló, a szimmetrikus felnőtt helyzetekben nem szent “adók” és álnok “rablók” vannak, hanem a két jelenség gyökere voltaképpen egy és ugyanaz, ezért is sikerült a másikkal ilyen szépen egymásra találni.

Hiába nem a viszonzás az, amin tudatosan járt az eszem, amikor adtam, ez az adás azért mégsem altruizmus volt, hanem… szarul hangzik, de kontrollmánia. Így garantáltam a függetlenséget, az erőt, a kontrollt, így húztam alá saját jelentőségem, így kompenzáltam. Ahogy így kompenzálnak a frusztrált, sikertelen, elhanyagolt mártíranyák is, akik FELÁLDOZZÁK MAGUKAT A CSALÁDÉRT, de igazából diktátorok, és kizsigerelik negyvenéves kisfiukat, érzelmileg zsarolják harmincas kislányukat: igen, ebben ideáig lehet jutni. Én nem jutottam el eddig soha, semmilyen kapcsolatomban, de az eddigi reakcióim is épp elegendőek voltak az érzékeny egyensúly felbomlásához, és ez törvényszerűen hozta magával azokat a tapasztalatokat, amiket átéltem. Ebben – az adó oldalán – épp ugyanolyan voltam, mint – a másik oldalon – az energiavámpír ismerős, aki lenyúlta az időmet, vagy a nárcisztikus partner, aki elszedte (volna), ami épp kellett neki. Mindkét oldal a KONTROLL kizárólagos birtoklásáról – és persze a felpumpált énképről – szólt, és egyik se lehetett jobb a másiknál.

Az a kemény ebben az egész önismereti miskuranciában, hogy egy idő után nem angyalokat és ördögöket látsz, hanem esendő embereket, akikben megvan mind a két oldal (más kérdés, hogy lesz olyan köztük, akiknek egy ponton túl azt mondod: menj pokolba, szíp testvírem). De még keményebb, hogy ugyanezt látod magadban is, magadat viszont már nem küldheted melegebb éghajlatra: muszáj foglalkozni a… feladattal, amit egy-egy megértés-megélés ad.

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

24 hozzászólás Kemény válasz a “de hát mivel – bocsánat a szóért – vonzottam ezt be?” kérdésre bejegyzéshez

  1. gabiriella // július 5, 2015 - 22:39 // Válasz

    Eléggé pofánvágós volt… még reggel olvastam, el is némultam egy kicsit, ami nálam elég ritka jelenség.
    A lényeg:
    “Hiába nem a viszonzás az, amin tudatosan járt az eszem, amikor adtam, ez az adás azért mégsem altruizmus volt, hanem… szarul hangzik, de kontrollmánia. Így garantáltam a függetlenséget, az erőt, a kontrollt, így húztam alá saját jelentőségem, így kompenzáltam. ”
    Poénosan mondhatnék olyanokat is, hogy “megvásároltam a függetlenségemet, azaz a kontrollt” Ajajj… Tudtam én ezt, csak nem mondtam ki. Tehát ezért van az, hogy el nem tudom képzelni, hogy ne legyek anyagilag független, hogy valakinél lakjak pl, mert abban a pillanatban nem lehetek önmagam, tehát “inkább” adok, de nagyon durván fogalmazva, azt csinálok, amit akarok. HA nekem adnak(adnának), az elköteleződés, már nem vagyok szabad. Párkapcsolatban valóban ott a két oldal, kivéve a második házasságomat, ami csak emiatt ment tönkre, mert a másik fél nem született energiaelszívó volt, hanem az ugyanolyan adó-tipus negyvenvalahány éven keresztül, és aki egy kicsit rászorult az adásomra – pont amiatt, hogy felvállalta az érzéseinket egymás iránt-, de gyúlölte,
    Akkor kizárt, hogy valaha egy “normális” kapcsolatom lesz még az életben? Mert vagy kiegészítő párt találok, vagy taszítót? Vagy arany középút okosan bölcsen? Krisztusi szeretet? Boldog független különélés az “együtt”létben? Na, elkalandoztam… :)

    • Azt hiszem, a többé-kevésbé 50-50 az ideális opció. Nekem is idegen dolog az, hogy valakinél lakni: vagy nálam, vagy közös bérleményben, tulajdonban lakjunk hosszútávon. A függetlenség elvesztése állandó rémálmom, tartozéknak és kiszolgáltatottnak lenni rémes dolog, de… azért vannak fokozatok. Mindezt megőrizni, de úgy lenni, ahogy Erenya fogalmazott, mint a macska, aki lehenteredik, és engedi, hogy a hasát simogassák. Erre kell képesnek lenni, a kiszolgáltatottság azért máshol kezdődik. Csak már a teljes bizalom se egyszerű, ugye… :S

  2. “azok az emberi kapcsolatok – nem kell feltétlenül csak a párkapcsolatra korlátozni a kört – ahol az adás-kapás nem kiegyensúlyozott, nem lehetnek harmonikusak” ezért idegesít a szomszéd, akinek nem lehet szívességet tenni, mert ő mindig behív magához, de a világért sem jönne át hozzánk, hogy megigyon egy kávét, de ha én nem eszek sütit, megsértődik. Hiányérzetem van és nem szívesen kérek, mert soha nem akarja, hogy viszonozzam. Nincs egyensúly.

    A fene nagy függetlenség az jó annak, aki független, a másiknak már nem annyira. De a frász kiráz a gondolatra, hogy valakitől teljesen függjek és a kegyéből éljek. Ha nem is él vissza vele.

    • Mert mi a biztosíték rá, hoy nem is FOG visszaélni?

      • Pontosan. Bár eléggé szégyenlem magam, hogy indokolatlanul bizalmatlan vagyok alapból.

        • Attól függ, mit értesz alatta. Ha mindenkit potenciális kihasználónak tartasz, az nyilván nem jó – de nem szégyen szerintem, neked kellemetlenebb. Ha viszont csak annyi, hogy nem hiszed el senkiről a két szép szeméért, hogy ő biztosan nem olyan, azzal semmi gond. Óvatosság sosem árt. Érted, én sem gondolom senkiről személy szerint, hogy tolvaj, de azért nem mászkálok zsebből kilógó húszezresekkel.

  3. Sziasztok!

    Jó gondolatok. És el is szégyelltem kicsit magam. De egyúttal fel is mentettem. Túl sokáig voltam kiszolgáltatott, ahhoz, hogy el tudjam engedni magam, és simogattatni a hasam, mint ominózus macska. Pedig de jó is volt az… Igaz, volt is pofáraesés. Szomorú, de csekély számú kapcsolatom mind így ért csúfos véget. Nincs már bizalom, hit.

  4. Nagy baj, ha nins hit? ÉS akkor mi van? Muszáj, hogy legyen kapcsolat?

    • Nem, soha nem muszáj. Ha nincs méltó, semmilyen ne legyen. A méltóhoz TELJESnek kell lenni, többé kevésbé, az pedig munka.

    • hogyismondjam // július 24, 2015 - 18:10 // Válasz

      Szerintem baj, ha nincs hit. A kapcsolat nem életfeltétel, erre már rég rájöttem. :)

      • Hát nem tudom, született és megrögzött szkeptikusként a hitet nem tartom létzükségletnek, de jó kérdés persze, hogy mit értünk hiten. Ha pl. azt, hogy hit önmagamban, akkor nagyon nagy baj, ha nincs.

        • hogyismondjam // július 26, 2015 - 09:27 // Válasz

          Magamban van. Sőt csak magamban. Én önhittségnek tűnhet elsőre, de valójában a sok rossz tapasztalat az, ami megtanított rá: csak magamban higgyek, csak magamra számíthatok biztosan. Minden más illúzió.

          • Ha magadban van, akkor nagyon nagy baj már nem lehet szerintem.

            • hogyismondjam // július 26, 2015 - 14:21 // Válasz

              Igen, az is valami. De szerintem sokkal jobb, ha az ember el tudja engedni magát, és tud elfogadni is. Én már nem merek senkire semmiben számítani, csak magamra. Minden tekintetben. Ebben annyi jó van, hogy nincs pofáraesés. De ez elég szegényes önmagában, bár ad egyfajta biztonságérzetet is.

              • Persze hogy jobb, én ilen is vagyok. Általában bízom az emberekben, persze nem hülyegyerek módjára, óvatosság is van. De ha magadban tudsz bízni, az jobb, mint ha bízol másokban, és magadban nem.

            • Nálam egy alapvető bizalom mindenki felé adott, hiába a sok pofáraesés. De a mélyebb bizalom csak kevesek felé. Az “odabíznám magam”-féle bizalom pedig még nem volt. Nem tudom, ez normális-e. Racionálisan nézve az, evolúciós szempontból azért aggályos.

              • Nem hiszem, hoy nem volt, a szüleid felé tuti. Csak elmúlt, de az rendben is van :) Nem hiszem, hogy a teljes bizalom tényleg evolúciósan hasznos lenne.

                • Ja, az asszem volt, csak aztán közben felnőttem. :) Hát, nehéz ez, mert azt hinném, a teljes bizalom alapfeltétele a közös építésnek: közös üzletnek, közös otthonnak, közös utódnak stb., miközben persze a teljes bizalom nem jelenti azt, hogy legyünk kiszolgáltatottak… azt viszont igen, hogy az sem baj, ha épp azok vagyunk. Ezért vékony a jég.

                  • Hát ha nem vagyunk kiszolgáltatottak, akkor nem teljes a bizalom sem szerintem. Vagy nem feltétlen: ha hülyeséget csinál, akkor nem hiszem azt, hogy ez nem is hülyeség, vagy mittudomén. És nem, nem bízom rá magam úgy, mint egy kisgyerek a szüleire.

            • hogyismondjam // július 26, 2015 - 15:22 // Válasz

              Egész megnyugtattál. :) Tulajdonképp alapvetően én sem feltételezek senkiről rosszat. Lehet, ez már egy kis hit. :) Mégsem reménytelen a dolog. :)

  5. Adni csak önzetlenül szabad, csak az okoz igazán jó érzést, feltételekkel együtt az már nem adás, hanem üzlet, abból is a rosszabbik fajta.Önzetlenül adott dolgot pedig jó érzés elfogadni.Időnként kell tudni nemet is mondani.
    Ha pedig valaki nem bízik a holtomiglan-holtodiglanban, akkor a kapcsolat anyagi részéből mindent le kell írni, ami fontos, így ha szakításra kerül sor, az anyagiakról való vita nem mérgesíti el jobban a helyzetet, mint amennyire anélkül elmérgesedne.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: