Kemény válasz a “de hát mivel – bocsánat a szóért – vonzottam ezt be?” kérdésre

Bármi történik velem, előbb-utóbb mindig megnézem: miért történt így? Mi volt az az ok-okozati összefüggés, ami ehhez a fejleményhez/végkifejlethez vezetett? Mi az én felelősségem a történetben? Van, aki ezt úgy mondja: mivel vonzottam ezt be? A válasz nem mindig kellemes, de mindenképpen segít átlátni pár fontos összefüggést, hogy tovább léphessünk.

Az utóbbi időszak egyik nagy felismerése – a gyakorlat mezején, mert úgy az igazi – az, hogy valami és valaminek az ellentéte gyakran egy tőről fakad, ugyanannak a mágnesnek a két pólusa, nem más. Így a kezelésében is ugyanoda kell visszanyúlni. De igyekszem nem coelhós rébuszokban beszélni, ha már a “vonzás” szóval megalapoztam a hangulatot azoknál, akinél a kifejezés hatására kinyílik a bicska a zsebben és még csak nem is állítom, hogy nem joggal, annyi hülyeségre használják ezt a trendi szót mostanában, vérforraló, áldozathibáztató kontextusban…

Jó néhány évvel ezelőtt egy exem azt mondta, hogy az a baj velem, hogy adni szeretek, viszont nem tudok elfogadni dolgokat. Bókot, segítséget, kényeztetést, szívességet, ajándékot. Zavarba jövök, elmismásolom, megcsinálom helyette, elhárítom, szégyenkezem, satöbbi. És ő ezért nem érzi úgy, hogy kiegyensúlyozott kerete volna a kapcsolatunknak, és nem is tud kiteljesedni.

Ezen akkor sokat gondolkoztam, de még nem teljesen értettem. Azért mégis léptem egyet, mert ha mást nem is, a tanácsot, amit egyébként búcsúzóul adott, megfogadtam: tudatosan kezdtem törekedni arra, hogy segítséget tudjak kérni, és el is tudjam fogadni azt. Ez az elmúlt időszakban már egész jól ment, de azért nem olyan gördülékenyen, mint azoknak, akiknek ezzel sosem volt gondjuk. Sok kedvességgel, figyelmességgel, bókkal nem könnyű mit kezdeni, hiába esik jól, és rengeteg dologban máig komoly kihívás segítséget kérni, pedig nem egyszer fontos volna, hogy megtegyem.

Amikor a különféle lehúzó emberek – az energiavámpír, az áruló és persze a nárcisz – előkerült, be kellett látnom: a reakcióimmal én tettem lehetővé, hogy ezek az emberek különféle dolgokat nyerjenek tőlem-belőlem, mindenfajta kölcsönösség nélkül. Én nyitottam ki a csapot, és az én énhatárom nem volt elég markáns ahhoz, hogy gátat szabjak ennek az… egyoldalú energiaáramlásnak. Vannak, akik kiszolgáltatott helyzetben élnek, és úgy rabolják meg őket (időben, energiában, pénzben… mindegy is), de nekem mindig volt választási lehetőségem, mégis. (Egy fontos disclaimer: a saját felelősségem felismerése nem mentesíti a másik felet a tettei súlya alól: azzal neki kell elszámolnia, ha pedig bűncselekményt is elkövetett, akkor természetesen a törvény előtt.)

Igen, ezt a részt viszonylag hamar megértettem: azok az emberi kapcsolatok – nem kell feltétlenül csak a párkapcsolatra korlátozni a kört – ahol az adás-kapás nem kiegyensúlyozott, nem lehetnek harmonikusak, hiszen ha az egyik fél túl adakozó lesz, azzal teret ad a másiknak, hogy többet vegyen el, és/vagy pedig megfosztja őt az adásban való kiteljesedéstől (még ha egy egészséges kapcsolatban is vannak helyzetek, amikor az egyik fél többet tesz a közösbe, mint a másik). Azt viszont csak egy folyamat végén értettem meg, hogy helló, a szimmetrikus felnőtt helyzetekben nem szent “adók” és álnok “rablók” vannak, hanem a két jelenség gyökere voltaképpen egy és ugyanaz, ezért is sikerült a másikkal ilyen szépen egymásra találni.

Hiába nem a viszonzás az, amin tudatosan járt az eszem, amikor adtam, ez az adás azért mégsem altruizmus volt, hanem… szarul hangzik, de kontrollmánia. Így garantáltam a függetlenséget, az erőt, a kontrollt, így húztam alá saját jelentőségem, így kompenzáltam. Ahogy így kompenzálnak a frusztrált, sikertelen, elhanyagolt mártíranyák is, akik FELÁLDOZZÁK MAGUKAT A CSALÁDÉRT, de igazából diktátorok, és kizsigerelik negyvenéves kisfiukat, érzelmileg zsarolják harmincas kislányukat: igen, ebben ideáig lehet jutni. Én nem jutottam el eddig soha, semmilyen kapcsolatomban, de az eddigi reakcióim is épp elegendőek voltak az érzékeny egyensúly felbomlásához, és ez törvényszerűen hozta magával azokat a tapasztalatokat, amiket átéltem. Ebben – az adó oldalán – épp ugyanolyan voltam, mint – a másik oldalon – az energiavámpír ismerős, aki lenyúlta az időmet, vagy a nárcisztikus partner, aki elszedte (volna), ami épp kellett neki. Mindkét oldal a KONTROLL kizárólagos birtoklásáról – és persze a felpumpált énképről – szólt, és egyik se lehetett jobb a másiknál.

Az a kemény ebben az egész önismereti miskuranciában, hogy egy idő után nem angyalokat és ördögöket látsz, hanem esendő embereket, akikben megvan mind a két oldal (más kérdés, hogy lesz olyan köztük, akiknek egy ponton túl azt mondod: menj pokolba, szíp testvírem). De még keményebb, hogy ugyanezt látod magadban is, magadat viszont már nem küldheted melegebb éghajlatra: muszáj foglalkozni a… feladattal, amit egy-egy megértés-megélés ad.