Az Ember, Akinek Ügye Van
Ismersz olyan Embert, Akinek Ügye van? Várjál, mindjárt elmagyarázom, miről van szó.
Az Ember, Akinek Ügye Van, világmegváltó küldetéstudattal él, és napi tizenhat órát sem rest dolgozni a nemes cél érdekében. Mégsem Küldetésről beszélünk, hanem Ügyről: ő maga is ilyesformán utal rá, a Küldetést, pláne nagy kával, fellengzős marhaságnak tartaná. Pedig de.
Az Ember, Akinek Ügye van, lehet neves rákkutató, top-asztronauta a NASA-nál, az Amnesty International alapítója, életét kockáztató állatvédő, az új Vaskupola kivitelezője, zseniális felfedező, forradalmár, a béke nagykövete, haditudósító, aki megmutatja, mi van a drótkerítés mögött… bármi, a lényeg, hogy feladata van a köz érdekében, ami mindennél fontosabb a számára, az identitása alapköve. Az azonosulás teljes, néha egyes szám első személyben utal az Ügyre. Ő maga az, amin dolgozik. Tizenhat órában, ha kell.
Éppen ezért egyszerre vezérigazgató és vécés néni: délelőtt ezrek sorsáról dönt és milliós szerződéseket ír alá, aztán ha kell, ugyanitt szart lapátol, mert azt is meg kell csinálnia valakinek, és épp nincs rá ember. Mindkét feladatot elvégzi, mert tudja: mindkettő a cél, az Ügy érdekében történik. Különben is, már érzi, tudja: szolgálat nélkül a király voltaképpen diktátor a palást mögött. És hát nem, semmiképp nem szektavezér ő, bár tény, hogy a határvonal elképesztően vékony…
Több ez, mint puszta ambíció, karrierizmus. Most mondhatod, hogy nem kevés pénzt kap a munkájáért, esetleg Nobel-díjban reménykedik, homloklebenyére írta az élet az álmot, hogy apróbetűs rész említse a nevét a történelemkönyvben (no, nem a mostaniban, az a jelenlegi közoktatási körülmények között inkább blama volna, mint dicsőség, de majd úgy száz év múlva, ha lesz még világ akkor). Szóval, nem, ez több ennél: az Ügy iránti elhivatottság túlmutat a világi ambíción, noha az is kétségkívül a képlet része lehet.
(Egyébként meg miért is ne lehetne gazdag és híres az Ember, Akinek Ügye Van? Ki tudja, talán te is az volnál, ha napi tizenhat órán át dolgoznál valamin, ami évtizedeken át az első helyen szerepelt az életedben. Erre mondjuk azt, hogy ügy-es. Ügyes, ügye van, és ügyes benne, tehát sikereket ér el. Mégsem ez a motorja: ehhez a fajta elhivatottsághoz nem elég ügy-eskedő opportunistának lenni.)
Mások azt mondják, hogy egy-ügyű szegény. Nem, nem az intelligenciája miatt, az általában kiemelkedő. Arról van szó, hogy ez az egy ügye van (azokban az időszakokban is, amikor az Ügy épp veszett fejsze nyelének látszik), és minden más az életében ezt szolgálja. Általában nem alapít családot, vagy ha igen, csapattársat keres, nem szerelmet. A szíve már úgyis foglalt. Tudjuk, mi van benne. Az Ügy. Nem lehet más.
Az Embert, Akinek Ügye Van, általában furának tartják a többiek. Senkit sem enged igazán közel magához, eleve alig él magánéletet. Ha az utadba sodorja a lét, ájult csodálattal figyeled a vegytiszta szenvedélyt, a kompromisszumot nem ismerő tudatosságot, a világító értelmet, ami az Ügyhöz köti. Az elkötelezettséget, amivel megy, és csinálja – akkor is, ha százan próbálják meg kihúzni a lába alól a talajt közben. Mindig van ezer akadály előttük, de ugranak, repülnek, alagutat ásnak, mikor mire van szükség. A gerincük közben azért végig megmarad, csúszni-mászni nem fognak.
Én nem tudom, te hogy vagy ezzel, de ha nagy ritkán ilyen ügyes együgyűvel találkozom, én mindig elgondolkozom: hát hogy lehetek ennyire jelentéktelen hangember, amikor más meg… tűzön-vízen át harcol az emberiségért?! Nekem soha nem volt Ügyem. Még csak ambícióm sem. Én mindig csak úgy voltam, aztán többnyire megtaláltak a lehetőségek – a magam szerény, szerény szintjén. Semmi világmegváltás, altruizmus… én… én… én tulajdonképpen még egy szalmaszálat nem tettem keresztbe azért, hogy a hétmilliárdnak vagy a tízmilliónak jobb legyen. Ilyenkor szégyellem magam. Képmutató vagyok. Ügy-etlen.
Főzöm a konyhában a milánói spagettit, és közben azon tűnődöm, hogy vajon tudnék-e ilyen elszántsággal dolgozni bármin is, ami ennyivel több, mint én vagyok. Elbizonytalanodom, elkedvtelenedem, mert a válasz nem… nekem bizony fontosabb volna, hogy legyen kivel megosztani ezt a spagettit. De hát… nekem nincs is küldetésem, Ügyem, nem kaptam muníciót hozzá, nem erre születtem. A halnak sincs szárnya, kopoltyúja nőtt helyette. És ha befelé figyelek, azt is tudom, hogy életfeladatok dolgában nincs hierarchia: mindenkinek a sajátja a legnagyobb, a legnehezebb, és nem a tömegre gyakorolt hatás adja meg a feladatban rejlő lehetőségek igazi értékét.
És mégis. Falhoz szegez a csodálat: az Ember, Akinek Ügye Van képviseli mindazt, amiben én is hiszek. Gyógyulást, békét, szabadságot hoz, a fejlődést szolgálja. Szükség van mindegyikükre, nélkülük nem jutna egyről kettőre a világ, sőt; az emberiség talán már rég elpusztította volna magát. A létezésben mindenkinek feladata van: az övék ez, és én hálával gondolok rájuk… ahogy azokra is, akiknek a munkája sokkal kevésbé látványos, és akik nélkül egyetlen Ember, Akinek Ügye Van sem volna sehol…
Tökéletes szimbiózis ez: hol lennének ők nélkülünk, és hol lennénk mi nélkülük? Ez így kerek, itt ér körbe a történet. Talán nem is baj, hogy átélem a csodálatot, a szégyent, aztán a végén mindig rájövök, hogy egy(enlő)ek vagyunk, egyformán értékesek mind a burok alatt: ez egy tükör, amiben végig magamat látom, Emberek és Ügyek szűrőjén keresztül…
…elfogytak a szavaim a végére, köszönöm, hogy elmondhattam.
Eszter's Offtopic 
Egyrészt én is csodálom az Embert, akinek Ügye van – általuk megyünk előre, nagy szükség van rájuk. A leginkább a bátorságukat irigylem, én kiállok magamért, a blogom is egy kiállás, de ezek inkább ügyek, és nem Ügyek, és inkább szólnak rólam, mint az emberiségről.
Ugyanakkor: szép-szép, én majdnem el is hittem, hogy ez jó, sőt! el szoktam hinni, hogy ez jó, csodálom a környezetvédőt, női jogokért harcolót. Na, de mi van, ha az Ember, akinek Ügye van, egy terrorista? Vagy csak egy szekta vezetője? Az előbbi szélsőséges példa, de az utóbbi is hisz magában, az Ügyében, és abban, hogy ő jót tesz az emberekkel.
Nekem – egy határon túl – MINDEN EAÜV gyanús. Mindegy, hogy első vagy akár sokadik ránézésre tényleg nagyszerű az ügy, ha egyrészt ő maga teljesen feloldódik benne, másrészt tévedhetetlennek hiszi magát, azt képzelve, hogy az Ügyet pont úgy kell szolgálni, ahogy ő teszi. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy az Ügy valóban nemes-e. Mert itt aztán elkezdődik az, hogy az Ügy érdekében már nem csak az ő élete és boldogsága, hanem bármi más is feláldozható.
Sokat gondolkoztam ezen, mert ugye épp terrorista-szektavezér-diktátor témában írtam nagycikket. És az az igazság, hogy a határvonal nagyon halvány. Gondoljunk a keresztes háborúk vezetőire: oké, javarészt politika volt, de sokan tényleg a Megváltót akarták elvinni a rászorulóknak… és mégis, népirtás lett a vége! Így, az Ügy árnyékában lehet belecsúszni a kételynélküliség (https://barokeszter.hu/2013/12/09/koszonom-a-ketseget/) állapotába, ami állatira veszélyes. De ez már egy külön téma, asszem, talán írok majd erről is. :)
A kételynélküliség az, ami gyakorlatilag bármilyen Ügyből rémálmot csinálhat.
Sajna én egy-két kivételtől eltekintve, nem szeretem az embereket akiknek ügye van. Ill. messziről cukik persze, mármint néhány közülük, csodálom is őket alkalomadtán, de úgy vagyok velük, mint székelybácsi a zsiráffal: szép-szép, de otthonra nem kéne. Nem vagyok benne biztos, hogy én is elítélnék valakit, mert meghal a hegyen és itthagyja a feleségét-gyerekeit az Ügy miatt, de örülök, hogy nem rokonom. Azokat viszont ki nem állhatom, akik érzelmi távollátásban szenvednek (copyright by me az ember akinek Ügye van egy fajtájára), akiknek megszakad a szíve az afrikai éhezőkön, esetleg tesz is értük, de nem veszi észre ha közvetlen családtagjának fizikai-lelki baja van. Vagy észreveszi, de nem érdekli. Szerintem az, akivel egy családba, utcába, városba születünk, akivel a spagettit megesszük a konkrét feladat, a többi érzelmi távollátás. De valóban sokszor könnyebb világmegváltani, mint a háklis nagymamával törődni, vagy odafigyelni a spagetti fölött a másik evő nyűgeire mondjuk 15 év után is. Az ügy fényt ad a glóriához az igaz, az ölelés a közelieknek, nem.
Vannak azért szimpatikus Ügyek valóban, és szimpatikus csapattárs választások is, de azért legyünk őszinték, kell benne legyen egy csipetnyi olyan is, ami nemcsak a csapattársnak szól, ahhoz, hogy szimpatikus legyen. Ezt pont ma reggel olvastam, és ezzel én is azonosulni tudok: http://www.hir24.hu/belfold/2014/09/09/sokkolo-amikor-bekapcsol-egy-uj-erzekszerved/
“De valóban sokszor könnyebb világmegváltani” Erről olyan jókat írt Rejtő a Piszkos Fred közbelép-ben.
Igen, dettó: “szép-szép, de otthonra nem kéne”, én is így éreztem mindig is, de persze ez csak elméleti kérdés volt, mert nem túl gyakran jönnek szembe EAÜV-ok.
A “hegyen meghalni” nekem kicsit visszás, mert ugyan “expedíciónak” nevezik ezeket az utakat, a valóságban viszont azért ez inkább egyéni teljesítmény, mint bármi, ami hozzájárulna az emberiség életszínvonalának emelkedéséhez. Nem mondom, szép teljesítmény megmászni egy nyolcezrest, inspiráló is, de… azért Semmelweis teljesítménye más kategória.
Valószínűleg az van, hogy sok ilyen EAÜV érzéketlen, amikor a háklis nagymama alatt kell kicserélni az összepisilt lepedőt, igen. És sokan menekülésből ugranak fejest a világmegváltásba. Épp ezért ellentmondásos a viszonyom a jelenséghez: csodálat, de közben tényleg zsiráf… :)
Akkormeg egyet se bánd, hogy nem vagy zsiráf :) a hétmilliárdért meg a tízmillióért simán teszel akkor is, amikor a közvetlen közeledben élőkért teszel. Utalnék egy régebbi szerzőre, aki szerint “ha legkisebbért cselekszel, velem teszed azt”, vagy valami ilyesmi :)
…ez így van bizony, ebben a műfajban folyamatos szembesítések vannak, és elég sokat tanulok is az utóbbi időben! :)
Néha elkap a vágy, hogy zsiráf legyek, ha épp elájulok egy zsiráf láttán… de nem véletlenül nem az az utam, na, és végül ennek biztos tudatában mindig megnyugszom. És ahogy az öreg székely mondja: “Majd ha változik a helyzet, szólok!” :D
Jut eszembe: “Maradj fölöslegesnek,/a titkokat ne lesd meg. “
Jó volt olvasni azokról az emberekről, akik még saját létezésük is hajlandók feláldozni, odadobni, csak azért mert annyira hisznek az Ügyben, ugyanakkor mindig megborzongok: hát a nagy a hőseink és mártírjaink mellett nem-e ugyanez a küldetéstudat hívta életre a nagy diktátorokat is. Az Üggyel rendelkező számára az Ügy az egyetlen és arról azt is hiszi, hogy feltétlen jó, mert szenvedélyesen – már-már mániákusan oda van érte és sikerre kívánja vinni. A világnak szüksége van ezekre az emberekre, mert szavatolják a emberi civilizáció haladását, érését, akár így, akár úgy.
Én magam mindig is valahol az Ügy vezére és az azokat követők közé soroltam magam – utólag az élet lassan bebizonyítja, hogy esetek sokaságára már nem biztos, hogy ráilleszthető a képlet – fegyverhordozó vagyok, vagyis akarok lenni. Ha jó az Ügy akkor a vezetője mellé állni és segíteni :) Követőnek, nem vagyok jó, mert túl szkeptikussá érlelt a tudás arról, hogy végtére is nem tudok semmi, míg vezetővé soha nem válnék önszántamból, mert félő zsarnok lennék. Hát így van rendben világ nem? :)
*Ez a poszt most nagyon betalált!
Még pénteken olvastam ezt az írást, és egész hétvégén újra meg újra elgondolkoztam rajta, hogy hogy is vagyok én az ügyekkel, meg az emberekkel, akiknek ügyük van.Hogy én nem vagyok ilyen EAÜV, az egyértelmű, pedig egy időben nagyon szerettem volna. Próbáltam is Ügyeket találni, és ha már egyszer nem vagyok egy vezéregyéniség-típus, legalább valamilyen más szinten képviselni és tenni az Ügy érdekében. De aztán rájöttem – újra – arra, amit már tudtam: ezek a keretek engem nyomorítanak, feszítem a rendszert, nem tudok csak egy ügyet képviselni akkor sem, ha _úgyamúgy_ egyet értek vele. És az ügyek a nagy fókuszáltságban torzulnak is, igen.
Úgyhogy vannak ügyeim, de Ügyem az nincs. Vagy nézhetem úgy is: az életem az Ügy, amiben a fontos dolgok egyedi kombinációban szerepelnek, és így alkotják azt a feladatot, ami pont az enyém. :)