Megvan a véleményed az ilyenről, mi? Meg is érdemli a sorsát?!

Tatár Csilla – egy kicsit vonatkoztassunk most el attól, hogy nagyra tartjuk-e Tatár Csilla munkásságát vagy sem – őszintén ír a blogjában arról, hogy évekig hiába próbált teherbe esni, végül aztán a sikertelen inszemináció és a vetélés után sikerült, a legnagyobb örömére. Leírja azt is, hogy mennyit bántották amiatt, hogy az “önimádata és a karriervágya miatt” még mindig nem hajlandó gyereket vállalni. “Szépen lassan betöltöttem a 30-at és szinte mindennap megkaptam a számonkérést és a megalázó megjegyzéseket – hol idegenektől, hol újságíróktól, hol pedig a távoli családtagoktól” – írja.

Azzal együtt, hogy természetesen az is egy teljesen korrekt, legitim döntés, ha valaki egyáltalán nem akar gyereket (és a legszemélyesebb döntésekért bárkit is kérdőre vonni abban az esetben is érzéketlen, nettó taplóság), egy pillanatra képzeljük el, milyen érzés az állandó számonkérést hallgatni akkor, amikor abban az állapotban van az ember, hogy fél órát egyhuzamban végigbőg, ha újszülött-fotót lát a Facebookon. És akkor komédiázhat naphosszat, mert ez harminc fölött hetente ötször-hatszor megesik azért. Le a kalappal Tatár Csilla – és előtte egyébként a hasonló cipőben járó Ördög Nóri – előtt, hogy erre rávilágított.

Persze, nem csak a gyerek-témával áll így a helyzet. Az ember olyan fajta, hogy mindig jobban tudja, mi a helyzet a másikkal, mint az illető maga, és készséggel meg is szakérti az életét. Ítélkezünk azok fölött, akik soványak, kövérek, sportosak, lomhák, plasztikázottak, pattanásosak, tetováltak, a szüleikkel élnek, munkanélkülik, sokat dolgoznak, otthonülők, bulikirályok, divatosan öltöznek, nem adnak magukra, sok pénzt keresnek, csórók, otthon szültek, császárral szültek, nem szültek, babakocsisak, hordozókendősök, vallásosak, ateisták, pszichiátriai kezelés alatt állnak, szinglik, elváltak, bántalmazó kapcsolatban ragadtak, szexfüggők és aszexuálisak… Hogy a francban tudunk ennyit ítélkezni???

Honnan ismerjük a másik ember történetét, honnan tudjuk, mi van a mindennapos álarca, a zavart, félénk mosolya, a fátyolos tekintete, a vállrándítása, a szarkazmusa, a keménysége mögött?! Honnan vesszük a bátorságot, hogy hozzátegyük a létezéséhez – ahhoz az egyszeri és megismételhetetlen, végtelenül komplex lényhez, aki ő – a saját, zömében téves prekoncepcióinkat, és az alapján lincseljük meg és koncoljuk fel a lelkét, mielőtt még megnyílt volna előttünk? Hogyan merjük a saját hátterünk és utunk alapján kősziklába vésni, mi volna helyes a másik ember számára, mintha csak mindenki ugyanonnan indulna, és ugyanaz volna a végső célja ebben az életében, mint nekünk? És hogy nem vesszük észre, hogy ezzel mennyi kárt teszünk, mennyi fájdalmat okozunk, teljesen értelmetlenül? Hogy nem elég, hogy szibériai tigrist és letépett szárnyú madarat rugdosunk, hogy repüljön, de közben nekünk mindehhez semmi, de semmi közünk nincsen?

Igen, én is. Sokszor, nagyon sokszor. Még mindig. Azt mondja ma délelőtt a gyerekkori barátnőm: “Amúgy engem hideg ráz az Ikrektől: egy rohadt felületes jegy, eggyel sem bírtam még beszélgetni, össze-vissza kapkodnak, infót gyűjtenek, karcolgatják a felszínt… Mindent megkérdez, mire megnyíltál, már témát vált, csak begyűjti az infókat, akár egy szivacs, és új infók után néz. Engem ez felháborít, bezár, és szótlanná meg ingerültté tesz. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de olyat nem igazán tudok mondani.” Kis szünet: “Általánosítasz, egyszerűsítesz, előítéletes vagy, felületesebben, mint az Ikrek, akiről írsz” – mondom. “Nem, ez a véleményem, ezt tapasztaltam” – mondja a másik. Mit magyarázzam? Ítélkezünk reggel, éjjel meg este ismeretlenül is, már észre se vesszük.

Gyűjtöttem néhány valódi történetet Tatár Csilla – és sorstársai – története mellé az elmúlt napokban: volt, aki névvel is vállalná, más szeretné megőrizni az inkognitóját, ott ezt-azt megváltoztattam, hogy ne legyen felismerhető a környezete számára sem:

“Gyermekvonalon megtettem az elvártat, háromszor szültem. Sajnos, egyikük autista, sajnos ez határozza meg az életünket, nem a másik kettő, akik pedig kiemelkedő képességűek. Számtalanszor megkapom, hogy nem csinálok semmit, csak otthon ülök egész nap (ápolási); biztosan egészségtelenül éltem (hát, nálam egészségesebben kevesen); biztosan rosszul neveltem (de akkor csak őt); vagy egyáltalán nem is nevelem meg (ismét csak őt hagytam ki a nevelésből); nekem könnyű (40 000 Ft-ból megélni, plusz a kezem jelenleg teli van karmolással, nem tudom, hogy éjjel fogok-e aludni, állandóan a nyomában kell lennem a lakáson belül is, a legegyszerűbb dolgokat is agyon kell sokszor szerveznem pl. mikor megyek el zuhanyozni, mert annyi időre sem lehet egyedül hagyni).”

(Szülő, beteg gyerekkel)

“Negyvenegy kilós voltam. Az emberek megláttak, és szörnyülködtek. De hát ez már túlzás, sürgősen hagyjam abba a fogyókúrát. Nem ér annyit a tánc, hogy csontsoványra fogyjak. A volt osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött: agyára ment ez az egész, pénzéhségből koplal, hogy jobb szerepet kapjon, de milyen felelőtlen, így kinyírja magát. Fogalmuk sem volt, hogy a betegségem miatt nem tudtam enni, a véres beleimet fogva hánytam az epét éjszakákon át, és mindent megtettem volna, hogy ötven kilós lehessek. Senki sem hitte el, hogy nem szándékosan éheztetem magamat, hiába mondtam.”

(Balett-táncos, extrém IBS-ben szenvedett)

“Ujjal mutogattak rám, hogy én vagyok az elszállt, elkényeztetett luxuskurva, hogy taknyos kis egyetemistaként taxival, mindig késve érkeztem a szerkesztőségi ülésekre. Önteltnek neveztek, hogy nem vállalok bárhol interjút, mit kekeckedek? Egy senki vagyok. Mit tudták ők, hogy reggel hatkor keltem azért, hogy délután kettőre ott legyek, és addig treníroztam magamat mentálisan, hogy fel tudjak öltözni, el tudjak indulni? A taxiban végig úgy reszkettem, mint a nyárfalevél, hiába vettem be a gyógyszereimet. Mit tudták őt, mi mindenről kellett lemondanom, mert egyszerűen nem tudtam eljutni oda, ahová kellett volna, és micsoda eredmény volt, hogy a szerkesztőségi ülésre meg igen??? Volt, hogy a pszichológushoz is a rendelési idő után másfél órával érkeztem. Az akkori pasim erre annyit mondott: ne hisztizz, szedd össze magad. Szerinted mi munkám volt ebben akkor már…???”

(Fotós, agorafóbiával, pánikbetegséggel küzdött)

“Nyolcéves koromban allergiagyógyszert írtak fel, attól hízni kezdtem. Tizenkét évesen már nyolcvan kiló voltam, pedig nem ettem többet, mint az osztálytársaim. Csúfoltak, röhögtek rajtam, hogy engem soha senki nem fog megkívánni, mert minden fiúnál kétszer nagyobb vagyok. Hogy én csak nehezék vagyok, egy nagy ágyúgolyó. A barátnőim is szégyelltek. Minden gonosz mondat után csokival vigasztaltam magamat, egyre többet ettem. Gimnazistaként sportoltam,  diétáztam, szakember mellett, akkor derült fény a pajzsmirigyproblémámra. Ma igénytelennek és lustának tartanak, mert így elengedtem magamat, és száz kiló fölött vagyok.  Már tudni vélik, milyen vagyok, mielőtt bármit is mondanék magamról.”

(Művelődésszervező, pajzsmirigybeteg, túlsúlyos)

“A válásom előtt évekig azt hallgattam, hogy miért vagyok egy ilyen agresszív, önző emberrel, aki hetente kétszer lilára pofoz. Hogy megalkuvó és gyáva figura vagyok, megérdemlem a pofonokat, mert ne lépek, az első pofonnál el kellett volna köszönnöm, minek teszem ki így a gyerekeket, miben fognak felnőni, és persze tegyem tönkre magamat, de ne őket. Hát tudod, azért nem léptem, mert 74 ezer forintot kerestem ápolóként, és két gyereket kellett eltartanom. Kétszobás lakásban éltünk, nem volt hová mennem. És szerettem Istvánt, voltak szép emlékeink, abban bíztam, hogy ha újra lesz állandó munkája, és nem segélyből fog élni, leteszi az italt, és kevésbé lesz agresszív. Nagyon sokáig reménykedtem, utána pedig nem volt sokáig lehetőségem. Csak akkor tudtam lépni, amikor a gyerekek mindketten leérettségiztek és elkerültek otthonról, és én kimentem Angliába. István a mai napig azzal fenyeget, hogy ha másé leszek, kinyír, és teljesen lezüllesztette a közös lakást, amit egy percre se hagy el.”

(Ápoló, bántalmazó kapcsolatban élt 20 évig)

“Amikor anyu meghalt, apu demenciája hirtelen súlyosbodott, egy 2-3 éves gyerek szintjére esett vissza. Egy ideig hol nálam, hol a testvéremnél élt, de hamar kiderült, hogy egyrészt 24 órás felügyeltre van szüksége, másrészt mi is csak tönkremegyünk mellette, de segíteni nem tudunk rajta. Amikor a családi kupaktanács megállapodott, hogy gondoskodunk egy otthonban történő elhelyezéséről, ahol minden nap látogatni fogjuk, a rokonság és a szomszédok felhördültek: hogy lehetünk olyan önzőek és szívtelenek, hogy az idős szülőt idegenek közé passzoljuk le, hogy mi nyugodtan élhessünk? Hallgattam a megjegyzéseket, hogy bezzeg régen az idősek a családi körben éltek és hunytak el, nem idegenek között, de hát ma már…. Senki sem tudta közülük, milyen érzés és micsoda munka az idős, beteg apámat kétóránként tisztába tenni, állandóan rettegni, hogy mikor gyújtja fel a lakást vagy okoz árvizet, a gyereknek magyarázni, hogy nagyapa miért nem ismeri meg, aztán nézni, hogy nincs kihez szólnia, mert mi fáradtak vagyunk, és örülünk, ha pihenhetünk este. Senki sem tudja, mert közülük ezt senki sem élte át.”

(Tanár, magatehetetlen szülővel)

“Állandóan azt hallgatom, hogy negyvenéves férfi létemre semmit sem értem el az életben, az anyám szoknyáján ülök. Csak közben az anyám 80 éves, életében egy perc munkaviszonya nem volt, nem kap nyugdíjat sem, csak valami 20 ezer forintot. Nem tudom otthagyni, de nem keresek annyit, hogy különélve tartsam el. Annak idején azért nem érettségiztem le, hogy dolgozni tudjak.”

(Bolti eladó, idős szülővel)

Véleményed mindig lehet. Hogy ítélet-e? Én nem tudom, gondold át magad. Akármelyik is legyen viszont, amíg nem jártál a másik cipőjében, ne nagyon törj pálcát felette…