A mennyország létezik

“A mennyország létezik” – olvasható a múlt heti Newsweek címlapján. Dr. Eben Alexander idegsebész persze nem az első ember, aki megtapasztalta, hogy létezik a testen kívül is tudatosság, majd visszatért abba a testbe, amelytől különvált ötödik dimenziós utazása kedvéért. A korábban szigorú materialista elveket valló orvos története azért vált érdekessé, mert az agykérge – az agy gondolatokért és érzelmekért felelős része – igazoltan teljesen leállt az utazás ideje alatt, a teste pedig folyamatos orvosi megfigyelés alatt volt.

Alexandernél egy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladást állapítottak meg: az agy-gerincvelői folyadékba bekerült E. coli baktérium óráról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. az orvos arról számolt be, hogy miközben kómában feküdt, tudata, belső lénye egy sokkal elevenebb, realisztikusabb élményt élt meg, mint amit testben korábban valaha is tapasztalt. Miközben az agykéreg idegsejtjei egyáltalán nem mutattak aktivitást, “az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel”, szavakon messze túlmutató formában. “Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek, hallucinációnak nyilvánított volna” – magyarázza az idegsebész, aki (csodaszámba menő) felépülése után rengeteg időt szánt a vele történtek feldolgozására és megértésére.

Nehéz dolga volt, mert újra kellett szülnie magát: hitt valamiben egész életében, nevezetesen úgy gondolta, hogy a tudatosság az agyműködéssel függ össze, aztán egyik pillanatról a másikra szembe kellett néznie azzal, hogy az ember soha nem volt egyenlő csupán a testével, így érzékelése is túlmutat a fizikai dimenzió határain. Ahogy az elméje kikapcsolt, mintha csak egy sötét szemüveget vett volna le, máris könnyedén felfogta mindazt, ami jóval több, mint Eben Alexander tudatossága, és képes volt átélni az egységet az univerzummal, miközben érzékelése elevenebb volt, mint valaha:

“A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll. Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalásom előtt, számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nem csak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján” – vallja Alexander.

Szinte mindenki ismer valakit, aki átélt már hasonló élményt, csak nem lett belőle Newsweek-címlap: a klinikai halál állapotában, komoly kontempláció- és meditáció közben (ahol a cél, természetesen épp az elme kikapcsolása) vagy éppen a híres tanulódroggal, az LSD-vel való kapcsolódás során (állítólag ez az a szer, ami képes kitekintést adni az anyagból, annak minden veszélyével együtt – vannak szép számmal, akik vissza sem térnek, ugye, továbbá a hallucinációk gyengítik az Alexander által megélt hiperrealisztikus élményt). Vannak, akik természetes szereket próbálnak ki, mint például a zsálya vagy a fehérüröm, amit a sámánok is használnak utazásaik alkalmával. Szép számmal akadnak olyanok is, akiknek az életük során történő kapcsolódásuk a testen kívüli tudatossággal épp az alvásparalízist követően jön meg, spontán asztrális projekció során.

Ahogyan az emberiség lassan kinövi a testét, egyre több az ilyen élmény, és persze egyre nyíltabban beszélünk is róla, elvégre a földgolyónak ezen a szegletén már nem kell tartanunk az inkvizíciótól vagy a máglyától. Mástól persze igen, hiszen a “primitív, redukcionista materializmus” durva címkézéssel párosul: Eben Alexander is tudta, hogy épp elegen lesznek, akik bolondot akarnak majd belőle csinálni. Az egészséges, megismerés vágyával fűtött szkeptikus kutatóknak örül, de a tudomány fejlődésének komoly gátját látja azokban, akik merev hittel ragaszkodnak a “csak egy sík van, a fizikai dimenzió” dogmájához. Mert hát ez is csak egy hit, egy dogma, amit soha nem volt képes minden kétséget kizáróan bizonyítani az emberiség, hiába szánt rá évszázadokat. De a hit már csak ilyen: mindig, mindenki abban hisz, ami a számára a legkényelmesebb. Az egzisztencialista nihilista ateista ebben nem különbözik a polarizált büntetés-jutalom hamburger-univerzumát propagáló vallási fanatikustól, és persze annál pozitivista Titok-fantól sem, aki hurráoptimista hazugságokba bújva várja, hogy a vonzás törvénye lottóötöst utaljon a bankszámlájára.

Aki néz tévét, tudja, hogy a délelőtti műsorsávban decemberben mindig van gyermekpszichológus: arról kérdezik, hogy mi a helyzet a Mikulással és a Jézuskával, akik a kiscsizmát és a karácsonyfa előtti teret feltöltik ajándékokkal. Baj-e, ha a csemete kérdezősködni, sőt gyanakodni kezd, és mi a teendő akkor, ha a gonosz nagytestvér vagy óvodástárs elszólta magát, és oda az illúzió? Mekkora törést okozhat az, hogy a gyerek “idő előtt” megtudja, ki hozza az ajándékokat… valójában, és miként kellene ezt kezelnie a szülőnek? Jobb szembenézni ilyenkor az igazsággal, vagy inkább bölcsebb dolog a gyerkőc egészséges fejlődése érdekében eloszlatni a kételyeket, és fenntartani az illúziót?

Érdekes, bennem az “igazság” felfedezése nem okozott mély törést óvodás koromban. Beszéltek róla a nagyobb gyerekek, én gyanút fogtam, agyalni kezdtem, aztán kerek perec rákérdeztem: jó, de hogy jön be? Oké, hogy szánja meg szárnyai vannak, de hát a hetedikre…? És mi mindig zárva hagyjuk az erkélyajtót. Emlékszem, egy nagy fehér fényt képzeltem el, ami becsúszik a nyílászáró szigetelése alatt, majd formát ölt. Aztán anyu megmondta. Kislányom, az nem úgy van, hogy a piros ruhás bácsi meg a Jézuska száll ki a jászolból, hanem apu meg anyu teszi oda neked az ajándékokat. Viszont a Mikulás bácsi meg a Jézuska segít nekik abban, hogy mindig, mindenre meglegyen a pénz, amit szeretnél. Ahá, ebben már van logika! – gondoltam, és onnantól fogva természetesnek vettem, hogy ez nem amolyan fizikai, hanem inkább lelki élmény, de attól még releváns. Azt hiszem, én majd eleve hasonló köntösben fogom tálalni a dolgot a gyerekeimnek, mert nincs szükség hazugságra, amikor az igazság is lehet éppen annyira szép.

A gyermekpszichológusok sok mindent mondtak a lehetséges szülői attitűdről, de egy dologban mind egyetértettek: teljesen mindegy, mit mond a nagytesó, az ovis haver, a tévé, apuka, anyuka vagy nagyi. A lényeg ugyanis az, hogy mire áll készen a szóban forgó gyerek, és ennek fényében mit akar hinni. Ha a csemete még úgy érzi, neki biztonságot és örömet ad a nagyszakállú és a kisjézuska képe, amint a szobájába oson, akkor hiába áll elő anyuci a logikus magyarázattal, a kicsi csak bólogatni fog, majd megkérdezi: jó, de ki kell menni a szobából, ha jön? És azt ugye nem mondtátok el neki, hogy nem ettem meg a múltkor a brokkolit? Ha viszont a gyerek kész az igazságra, bármilyen kicsi is legyen, magától vált a nagy felismerés után: anyu, lehetne, hogy akkor kékhajú Monster High-babát is vegyetek nekem a társasjáték mellé? Akkor már a szülinapomra nem kell semmi…

A tapasztalat az, hogy ami igaz a gyerekekre, az a felnőtt világban is megállja a helyét. A negyedik bántalmazó kapcsolatában élő nő ötödszörre is elhiszi pofozkodós férjének, hogy “holnaptól tényleg minden más lesz, mert szeretlek és meg akarlak tartani”, és hiába bármilyen külső tényező – hazugságok, megcsalás, pofonok, a rokonok és a barátok rimánkodása, fenyegetése, jobb esetben szerető támogatása – ő hinni fog. Egészen addig, amíg meg nem érett arra, hogy abban higgyen, hogy egy szavát sem érdemes többé elhinnie “ennek a mocsoknak”, aki maga is segítségre szorul. Akkor és csak akkor fog felállni és elmenni (ha van rá lehetősége), előtte nincs az az észérv, ami képes volna őt meggyőzni… Erre szokták azt mondani, hogy a szerelem vak. Meg süket. Meg néma. Mert a hitről szól, ami sokkal mélyebb bennünk, mint a felsorolt érzékek. Annyira mélyek, hogy még a testből kilépve is számos jelenséggel találkozunk, ami kezdetben, a könnyebbség kedvéért a hitünknek megfelelő formát ölt: például szárnyas angyallal vagy szakállas Jézussal, igen. Aztán a szemüvegként levetett elme emléke lassan elhalványul, és rájövünk, hogy az időhöz és a térhez hasonlóan a forma is illúzió.

“Az orvostudomány agyról és elméről vallott legmodernebb felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül eleven, színes, teljesen koherens utazásról, amelyet átéltem” – mondja az idegsebész a Newsweek cikkében, akinek az életét megváltoztatta az élmény. De persze a világ számára nem hoz változást ez a beszámoló sem, hiszen mindenki hitének megfelelően kezeli majd: a többség legyint (nem csökken emiatt a gázár, és a tojás sem lesz olcsóbb), aztán lesz, aki az agykéreg eddig rejtett dimenziót kezdi kutatni, mások beillesztik a képeket hamburger-univerzumukba, sokan pedig egyszerűen örülnek annak, hogy a test-lélek-szellem hármasságának nem anyagi természetű dimenziói időről időre ezen a síkon is megnyilvánulnak, és adnak nekünk egy darabkát abból az isteni fényből, szeretetből és erőből, amelynek mi is részei vagyunk.