A napi testszégyenítéssel kísért szexizmus, amit még lájkolunk is

Megnyitom a Facebookot, mit látok? Hét ismerős is megosztott egy primkó viccet, ami egy dán testépítő – szerintük nőietlen –  külsején élcelődik. Épp úgy, ahogy az óvodában piszkálják a gyerekek azt, aki más, mint ők. Ostobaság, gonoszság, vállat rándítok. Nézelődöm tovább, erre az arcomba ugrik a Római Strand szponzorált tartalma, ami egy kevésbé feszes popsijú fürdőző ábrázatán fanyalog. A marketingesük tényleg úgy gondolta, ez a kommunikáció építi a hidat a strandolók széles tömege felé. Arcul csap a hétköznapi szexizmus: tényleg ezek a megosztások számítanak normálisnak, és erre a vonatra érzékeny és értelmes emberek is örömmel felkapaszkodnak, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat a bőrükben?!

Nézzük az első példát*:

Irene Andersen dán bodybuilder, majdnem 50 éves, három gyerek anyja.  Az arcvonásairól nem tehet, az pedig, hogy gigazizmokkal érzi jól magát a bőrében, az ő dolga. A párja (nem mintha a párkapcsolat lenne az élet egyetlen és fő célja, de már ha a házasság a vicc tárgya) ezzel a külsővel tartja vonzónak, mint ahogy sokan mások, azonkívül feltételezhetően nem kizárólag a fizikai adottsága miatt van vele, hanem egyéb értékei is a képbe kerülnek (jézusmária). Sokféle nő létezik: izmosak, csontosak, teltek, sportosak, magasak, alacsonyak, sötét- és világos bőrűek, természetesek és plasztikázottak, hadd ne soroljam. Ettől még mindegyikük nő, és a te primitívséged tükre, ha hujjogsz meg röhögsz rajtuk, hogy a fanyalgásról ne is beszéljünk… Irene Andersent ugyanis két edzés között ez bizonyára nem érdekli, pályafutása során találkozhatott már ennél cifrább véleményekkel is.

A második példa még csak nem is egy sportoló, aki kiáll a világ elé, hanem egy hétköznapi strandoló, aki nem sejtette, hogy lefotózzák, és eszközként használják majd a testét:

Aki a hasonló képeket marketingcélja használja, illetve nézőként tapsol hozzá, az vajon elgondolkozik azon, hogy egy emberi lényről van szó, akiről semmit sem tudunk? Hogy beteg. Hogy gyerekkorától szorong a teste miatt. Hogy így boldog és elégedett, és örömmel néz a tükörbe (ráadásul még csak nem extrém kövér vagy plötty, egyszerűen csak előnytelen a fürdőruha). Hogy más prioritásai vannak az életben a testén kívül. Hogy lehet, hogy épp most fogyott 120 kilóról hetvenötre, egy nagyon komoly életmódváltás után, és aki “lustázik”, az is tanulhatna tőle. De tegyük is egy pillanatra félre ezt a nőt, akinek csak az ülepét ismerjük: mégis honnan jön az elképzelés, hogy bárki is – ideértve a feszes popsijú hölgyet – azért jár strandra, hogy vizuális élményt nyújtson mások számára?! És hogy megtehetjük, hogy gúnyt űzünk abból, aki a mi szépségideálunknak nem felel meg, mintha a díszítés a vagina körül – maga az ember – már nem is számítana?

Egy testépítő vállalja a testét, a strandon pedig törvényszerűen lenge öltözékben jelenünk meg. De mi van akkor, amikor testen túli kontextusban is a hús áll az érdeklődés fókuszában? Amikor Morvai Krisztináról az a mém járja, hogy EU-s pénzen zsírdisznóvá hizlalt náci, és magukat nagyon liberálisnak képzelő ismerőseim a tokáján röhögnek. Amikor a Vadai Ágnesről készült előnytelen képcsokorban arról olvashatok, hogy milyen nőiségében fellépő hiányok miatt hagyta el fiatalabb nőért a férje (mintha egyébként is volna közünk hozzá, de tényleg). Amikor Szél Bernadett a parlamentben – releváns válasz helyett egy fontos kérdésben – megkapja, hogy lehet, hogy szép, de attól még nem lesz okos.  És minden napra jut valami hasonló.

Normális az, hogy ilyenkor lelkesen lájkolunk és vigyorgunk, vagy éppen egy szót sem szólunk, mert már megszoktuk, hogy így működnek a dolgok, ezzel kell szembenéznie az embernek izmos sportolónőként és kevésbé kisportolt civilként is? Sőt: még akkor is, amikor a testünk egyáltalán nem is volna szabad, hogy fókuszba kerüljön, mert teljesen máshol vannak épp a hangsúlyok?

---

*gondolkoztam rajta, hogy kitakarom a neveket, de helló: ezek az emberek arccal és névvel, nyilvánosan vállalták a véleményüket az interneten