Aktuális

Kitántorgók – avagy a jövőre váltott múlt

poszt a magyar kultúra napján

fotó: Alexander Turnbull Library, Wellington, Új-Zéland, 1941

Először azt hittem, csak a várost hagyják el. Mennek a fővárosba, bármelyik településen is nőttek fel – akár Debrecenben, Szegeden, Miskolcon – mert nem akarnak árufeltöltők lenni a Tescóban (érettségivel) és közalkalmazotti karrierre sem vágynak nyolcvanezerért (diplomával). Aztán felfedeztem, hogy először Budapestre költöznek és gyökértelenül vergődnek pár évig, mint a partra vetett hal, majd egy napon átlépik az országhatárt is – és a többségük évek múltán sem tér vissza. Kikről van szó? Hát a generációmról.

Városelhagyók

Egyetemista koromban egy olyan országról álmodoztam, ahol mindenki szabadon megválaszthatja, hol él, és nem kényszeríti a munkalehetőségek hiánya és a kulturális, szórakozási lehetőségek centralizáltsága Budapestre (vagy bárhova máshova). Persze már akkor is tudtam, hogy ez álom, hiszen úgy nőttem fel, hogy láttam: a legnagyobb üzlet a hamis diákigazolányok és bérletek köré épülő biznisz, hiszen tőlünk csak egy órányira fekszik a főváros. A teljesárú bérlet 50 ezer, a diák 5 ezer forint: az 5.55-ös, a 6.10-es, a 6.15-ös, a 6.30-as és a 6.45-ös buszok mindegyike pedig hétfőtől péntekig zsúfolásig teli, a lépcsőkön is kapaszkodnak emberek – a többség nem akar munkanélküliként tengődni vagy százezer forintból családot eltartani. A kistérség közel 60 ezer embere jórészt tizennyolc alattiakból és negyven fölöttiekből áll, az én generációm már érettségi után elhagyta a süllyedő hajót. Az amerikaiak mexikói vicce jut eszembe: miért él csupa féllábú, félkarú ember az USA-Mexikó határon? Mert akinek minden testrésze megvan, már rég átúszott, átrepült vagy átfutott az Egyesült Államokba.

Én ezt a várost szeretem, a hegyeimet és a tavaimat, hat-hét generációra visszamenőleg minden ősöm itt élt – akkor lennék a legboldogabb, ha itt élhetnék és dolgozhatnak én is, és itt volna a barátaim többsége, a rég százfelé szakadt szociális háló. Munkalehetőség hosszú ideje nincs már, az évfolyamtársaim pedig egy-két kivétellel mind Pesten élnek vagy külföldre költöztek – ha a karácsonyi időszakban itthon vagyok, hetek telnek el anélkül, hogy huszonévest látnék, akit ismerek. Ilyenkor érzem a tökéletes elszigeteltséget, a magányt: akár minden nap találkozhatnék egy-egy ismerőssel, hiszen tíz perc járásnyira van tőlem három kedvenc pizzériám és két kedvenc teázóm is van, az árak pedig szokatlanul olcsóak, van, ahol ötszáz forintért is jóllakhat az ember – de már nincs kivel találkozni, nincs kivel kimenni. A tizenegy fős kemény magból, akikkel a város rémei voltunk régen, heten Budapesten, négyen külföldön élnek, pedig itt született és nőtt fel mindegyikünk; ezek az utcák, terek, parkok, iskolák, templomok, kocsmák és kávézók jelentik számunkra a gyerekkor biztonságát és kalandját egyaránt. Itt van a családjuk is, akiket ma már csak ünnepnapkor látnak, mert a hétköznapok munkával telnek; örülhetnek, ha dolgozhatnak.

Nincs nekem bajom Budapesttel sem: gyönyörű, színes-szagos, ezerarcú fővárosunk van, ragacsos olvasztótégely, mégis összetéveszthetetlen más országok központjával. Jó ott lenni, részt venni a nyüzsgésben, nézni a Dunát, beleszaladni az éjszakába, érezni, ahogy éjjel megrázza az ágyamat az épület előtt futó villamos,  jó néha középre állni a mozgólépcsőn, amiért minden más országban bizonyára agyonvernének… Mégsem tartom egészségesnek, hogy az ország valamennyi csodaszép nagy- és kisvárosa, bájos falucskája és üdülőövezete jövőtlenül, éhesen, álmosan és szürkén kong az ürességtől, a magánytól, miközben a fiataloknak esélyük sincs dönteniük, hol szeretnének élni és megélni, és… igen, közben pedig még a szabolcsi földműves adója is a négyes metróra gyűlik. Apropó földműves: hol vannak már egyáltalán a mezőgazdasági dolgozók, kétkezi munkások?

Országelhagyók

Ha már feladtuk a gyökereinket, mert nem volt választásunk, a múltat egy mozdulattal a jövő reményére cseréltük, már csak egy lépés az ország elhagyása. Százötven kilométerre otthontól, vagy százezerre? Egyre megy. A motiváció is ugyanaz: az élet. És igen, ez a generáció nem búcsúzik, egy-egy évre helyezi át csupán a székhelyét Londonba (ez a leggyakoribb), Berlinbe, Párizsba, Madridba, New Yorkba vagy Helsinkibe, csak hogy tapasztalatot gyűjtsön, pénzt szerezzen, világot lásson, nyelvet tanuljon – aztán az egy évből kettő lesz, a kettőből három, és végül már nincs miért visszajönni. Kint jön el a nagy szerelem, születik meg a gyerek, és többé már nincs Gyöngyös, de nincs Budapest sem. Néha, egy-egy hétre jönnek haza csupán, ünnep vagy gyász esetén, akkor elmesélik, hogy ötször annyit keresnek, mint mi itthon maradt kortársak, és számukra már ott van az otthon, itthon pedig minden kicsi, sovány, szürke, szomorú és szegényes.

Jól emlékszem az összehasonlításra, amikor tizenegy hónapon át nem hallottam magyar szót tizenhét éves koromban. Kicsi, régi Forddal hoztak haza a repülőtérről, ámultam a koszos, elhanyagolt , szürke országutakon és az ideges, rosszul öltözött embereken. “Szűk, mocskos és szomorú” – kaptam magam a gondolaton a hátsó ülésen, és csodálkoztam, mert soha azelőtt nem láttam még így ezeket az utakat, ezeket az embereket. Furcsa volt a kimondott magyar szó is, mert egészen más kimondani és leírni – és akkor hol volt még a Skype és az MSN! Aztán előbukkant az M3-as kijáratánál az ismerős táj, láttam már annyiszor és annyiféleképpen, és egyszerre megindultak bennem a verssorok: “Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Azóta sem tudok ettől szebb versre gondolni, ami jobban megfestette volna az érzést, ahogy magam számára ismeretlen és érthetetlen szeretettel visszatértem a szülőhelyemre, amit akkoriban déli szomszédjaink forrongásai fontak át, az amerikaiak számára érinthető közelségen belül.

És bár nem láttam odakint, a határon túl, kolbászból font kerítést, láttam valamit, ami tizenegy hónap alatt is megérintett: a munka becsületét. A lehetőséget, hogy szorgalommal, kitartással, tudással és tehetséggel elérhető, reális céllá válik a kiegyensúlyozott, gondtalan, kényelmes élet. Ez a lehetőség itthon nincs meg, és ezért megértem azokat, akik kitántorogtak. Valóban, egyre többen vannak: a Facebookon szinte minden héten látok ismerőst vagy ismerős ismerősét, aki “megváltoztatta az országát”, külföldre költözött. Osztálytalálkozót már szinte lehetetlen rendezni, mert a nyolcvanas években születettek jó harminc-negyven százaléka külföldön él. “Mihez kezdenék itthon, most menjek el árufeltöltőnek vagy pénztárosnak? De még oda se vesznek fel” – mondta két hete egy házibuliban Dia, aki ősz óta Skegnessben takarít, és sokkal jobban keres, mint mi itthon. És a jövő sem biztatóbb a jelennél: a kilencvenes években világra jött neon-olvasóink nyolcvanegy (!) százaléka határainkon túl képzeli el az életet. Rendben, sokan közülük még csak álmodoznak, reménykednek, képzelődnek – ugyanakkor ők már két-három idegennyelvet tanulnak majd, bolognai kreditrendszerben nőnek fel, Erasmus-ösztöndíj vár rájuk, útlevelet már csak fotón látnak, külföldi munkatoborzók várják őket és semmi sem lesz már, ami maradásra késztetné ezeket a fiatalokat elöregedett, elnéptelenedett városaikban, falvaikban, hogy jövőt építsenek maguknak munkanélküli segélyből és feketén adagolt minimálbérből.

Sokat gondolok azokra, akik elmentek Angliába, Amerikába, Ausztráliába, Hollandiába, Svédországba, Németországba, Spanyolországba, Finnországba, hogy csak a környezetemben előforduló leggyakoribb úticélokat említsem. És igen, hiányoztok, ti kitántorgottak, mert veletek már nem ülhetek be bármikor a kedvenc pizzériámba, teázómba, kávézómba, se Gyöngyösön, se Budapesten. Már nem tervezzük közösen a bulikat a Mátrában vagy az A38-as hajón, ti már csak G-talkon vagy a Facebookon léteztek, már ha ott egyáltalán. És igen, kedves nyolcvanas kortársak, a ti gyerekeitek (ha lesznek), már nem fizetik az én nyugdíjamat (ha megérem) – mi amolyan elveszett generáció vagyunk valóban, akik még kozmopolita minta és hatékony nyelvoktatás nélkül nőttünk fel, de már szabad világban kezdtük meg tanulmányainkat, és vámmentes, nyitott határok között kaptuk kézhez az érettségit, a diplomát. Nehéz tehát mindenkinek, ha ment, ha maradt…

About these ads
About Eszter (1074 Articles)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

48 Comments on Kitántorgók – avagy a jövőre váltott múlt

  1. … helyi járatú buszt vezetek és kisvárosban… az utolsó 3 év alatt az utasok nagy része kicserélődött… nincs huszonéves…csak “brazil”…azok nem mennek el…nem költöznek a munkahelyek után….itt nálunk ugyan van munkalehetőség…mégis elmennek a fiatalok…
    Ha nem lenne az atomerőmű a környék szellemvárossá alakulna…ahol idős nyugdíjasok csuknák rettegve a kaput, a mindent felzabáló, összetörő, szétromboló patkányok elől….

    ez lett Magyarország sorsa… így akarta…

    • Az én nagybátyám pont az erőmű kapcsán került oda innen, aztán már maradt. :) Igen, ez kollektív hazai felelősség asszem, nem lehet csak a kormányokra vagy a nagyvállalkozásokra kenni a dolgot. A kezdetektől szerencsétlenül alakult a szetting, pedig sok lehetőség megy így a levesbe.

      Németországban a legkisebb falut is idegenforgalmi központtá teszik percek alatt, pusztán azért, mert tiszta a levegő. Nálunk évtizedeket kellett várni a bicikliút kiépítéséig az ország együtt turistaközpontjában, fel a Kékesre, ami az ország legmagasabb pontja. Gyalogút még mindig nincs a bicikli mellett, csak pár éve a főiskolai kollégiumig – pedig Mátrafüredig (onnan van erdei út) útközben borospincék, kilátók, patakok, tavak, miegymás van. Ugyanígy nincs városunkban normális szálláshely sem: van drága panzió meg zsúfolt, mindig teli olcsó kollégium. Miért nincs két-három olcsó panzió? All in all, adott egy turizmus szempontjából kedvező hely (síelés, túra, fürdés, horgászat, borvidék, mindez könnyen megközelíthető, kocsival félóra Budapesttől), mégsem olyan a szemlélet, hogy ebbe invesztálni lehetne, kéne. Ez a szomorú.

  2. Már magában az is gáz, hogy ennyire vízfejű az ország, de tagadhatatlanul ott az a jelenség is, amit leírsz, hogy Budapest is tranzitváros sokaknak. Több ismerősöm is, rövidebb-hosszabb időre, esetleg az örökrében reménykedve tekintget most London felé… olyan is, aki itt is sikeres, és olyan is, aki meg nem. Én pedig a furcsa Budapestet szeretem, ha nem is úgy, mint te Gyöngyöst, és annyira hozzá vagyok kötve a városhoz és az itt élő fontos emberekhez, hogy sosem mennék.
    De akkor is furán érzem maga – és ez lehet, az én hibám – amikor valaki elköltözik a Pest táblán túlra, mert hogy itt nem lehet gyereket nevelni (engem azért csak felneveltek), és amúgy is a BP táblán túl ott a Kánaán, meg autóval akármivel tizenhuszonperc, aztán ő érti legkevésbé, hogy ami neki tizenhuszon, az nekem oda-vissza három óra, vagy még több, így valami kezd erőteljesen megkopni köztünk. De ez más tészta már.

    • A vízfejűség, ami nemzetközi szinten is szinte példátlan, két szomorú következménnyel jár: az egyik a szociális, hogy az ember elveszíti a napi kapcsolat lehetőségét a családjával, rokonaival, és felbomlik minden mikroközösség, szétszélednek a barátok. A másik a gazdasági hátulütő: nem fejlődnek, stagnálnak, majd összeomlanak egyes térségek, vége a mezőgazdaságnak. Szóval szopás mindenhogy.

      Persze tény, hogy a párás szemű nosztalgia és a hazafias lokálpatriotizmus mellett a kényelem is sokat számít nálam, mert rohadtul kényelmes típus vagyok. Például elképzeltem, milyen lenne, ha a fogam Pesten készülne. Itt ugye 4 db nagyon-nagyon jó fogorvos is van öt-tíz perc járásnyira, akiket sokan ajánlanak: ha 11-re hív be, elég 10.30-kor kelni, 50-ig elkészülni, 50-kor elindulni, 55-00-ra megérkezni. Hiányos fogazattal ez óriási előny, pláne, mikor nem alszik az ember éjjel a fájdalom miatt. Pesten meg biztos kéne buszozni, metrózni legalább 30 percet, ami oda-vissza máris 60, és ez lélekölő, fárasztó meg időgyilkos. Ugyanez a szórakozásra is igaz: nem kell utazni fél órákat, ezért könnyebben kimozdul az ember – ha lenne hova, lol, mert a kilencvenes évek közepén megállt az élet az ördögi kör miatt. Azt hiszem, az egyik fő szempont a kényelem, a másik meg a természet, ami hiányzik. Márpedig a természet meg a kényelem ritkán jár együtt, hiszen a falvaknak nincs infrastruktúrájuk, ami a kényelmet lehetővé tenné.

      Éppen ezért nehezen értem én is a nagy Telki-Göd-Dunakeszi-mániát. Most Telki a legmenőbb, az ország leggazdagabb települése, ugye, minden pénzes arc kiköltözik szinte. Józan ésszel belegondolva, itt a természet marad az egyetlen vonzópont. Olyan helyen, ahol egy pizzéria, egy iskola, egy kocsma (na jó, abból minden faluban több van, ezt aláírom :D), egy orvosi rendelő, egy élelmiszerbolt és egy művház van, már *nincs meg a kényelem*! Nincs meg, mert nem tudsz hol vásárolni éjszaka, hol kajálni este tízkor, nem választhatsz legalább tizenöt nőgyógyászból és ügyvédből (ami ad némi szabadságot), és az iskolák közül sem tudod kiválasztani a legjobbat, mert csak egy van, az is csak negyedikig – tehát hurcolászni kell a gyereket autóval mindenfelé, ami a különórák miatt rémálom lehet. Szóval én nem tudom, mi lehet olyan vonzó a falura költözésben, de ez talán azért van, mert még soha nem éltem falun. Egyszer voltam öt napot Tarnaleleszen, négyet Jászárokszálláson, amikor még falu volt, és persze párszor Ecsegfalván hétvégéztem a fesztivál miatt – az első napokban mind állatira egzotikus és izgalmas volt, mert láttam pulykát, csirkét, tehenet, lovat élőben, meg zöld volt minden és vadregényes… de utána bezárva éreztem magamat és kényelmetlen volt, hogy nem lehet bármikor kaját rendelni, netán kiugrani egy kis éjjelnappaliba vagy hipermarketbe, meg mindenki lefekszik aludni este nyolckor. És akkor még a kulturális- és munkalehetőségekről nem szóltam, mert négy-öt nap alatt arra nem derül fény. Szóval egyelőre én se látom át, mi ebben a fless azok számára, akiket nem gyárilag oda köt a szociális hálójuk, családjuk, tehát születésük. DE MOSTANÁBAN, HOGY SOKAT KIRÁNDULUNK, nézem a kis falusi házakat meg a puszta/erdő közepén fekvő házakat, és belegondolok, hogy nem lehet annyira rossz ilyen helyen lakni… ad egyfajta szabadságot, a kényelmetlenség ellenére is. Most úgy érzem, egy kis hegyi nyaralót szeretnék, ahová gyakran fel lehet húzódni, és közművesítve van, körülötte emberek helyett a természet. De a fullextrás ott lakást nem tudom elképzelni, pont a felsorolt okok miatt. Nem zárom ki, hogy ez még változni fog, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még a természet-faktor sem számított nálam, hiszen észre se vettem a természetet. :)

      • Kényelmesség – hát, én meg itt a Belváros szívében érzem azt, hogy úgy el vagyok kényeztetve, hogy ennél jobb nem lehetne. Öt percnyi sétára van több éjjel-nappali, két patika, egy ATM, busz-, villamos-, metró- és trolimegálló, több mozi és színház, posta, több gyors- és hagyományos étterem, újságos, trafik, kulcsmásoló, több cukrászda és kávézó, még ruhaboltok is vannak, de egy pláza is tíz percre vagyon. Van fogászat is öt percen belül, de ahhoz mondjuk bankot kéne rabolnom :)))) A város egyik legnagyobb könyvesboltja kb hét perc séta, szóval asszem, nem tudnék olyasmit kitalálni, ami nem valósítható meg tíz perc gyaloglással, nekem ez maga a kánaán. Ami hiányzik, az a zöld, mert a terek nem olyan meggyőzőek, park meg, amolyan igazi, talán nincs is Pesten. vagyis ebben tutira verhetetlen a BP táblán kívül eső terület.
        Azt aláírom, igen, a természet ott hatalmas vonzerő, de amikor majd nincs hova beadni bölcsibe meg oviba a csakvidékenlehetfelnevelni gyereket, meg anyuka a szülés után esetleg nem tud eredeti melóhelyére visszamenni, arrafelé meg nem talál semmit, akkor az már kicsit kellemetlen.
        Egyébként egyik kolléganőmmel beszélgettünk épp arról, hogy mi a helyzet vidéken – ő egy faluból származik, gimibe egy közeli városba, egyetemre Pestre járt és itt is dolgozik, ugye. Előadtam neki elméletemet arról, miszerint vidéken, ha nem nagyobb városban élsz, akkor valószínűleg már középiskolába már városba, nagyvárosba mész, egyetemre pedig száz százalék, így lassan eltűnnek a tehetséges, képzett fiatalok, mert teszem azt Pesten tanul, és jó eséllyel nem is a faluban talál majd munkát – plusz bármelyik nagyvárosban és főleg Pesten nemcsak több esélye van munkára, de több pénzt is kap majd (ok, az élet is drágább feltehetően). Így a diplomás fiatalok komoly százaléka elhagyja szülőfaluját vagy szülővárosát – bár vannak sokan, akik képtelenek megszokni Pesten, kikészíti őket a város jellege, ezt is tudom. De a többség elmegy, feljön ide, és a városok, falvak ürülnek ki – ahogy Tücsök is írta fent -, öregszenek el, válnak szellemfalvakká és városokká. Ezzel párhuzamosan pedig az esélyek meredeken zuhannak arra, hogy valaki, aki maradni akar, ki tudja magát teljesíteni. Szociológusok véleményére lennék kíváncsi ebből a szempontból – és érdekes az is, hogy pl a finneknél az ország sajátossága, hogy nagyon messze vannak a városok egymástól, viszonylag kevesen laknak egy viszonylag nagy országot, vagyis ott is el kell menni másfelé egyetemre, tök természetesen is, hogy 18 évesen mindenki elköltözik otthonról,. ha nem hamarabb – és valahogy nem ez a magyar forgatókönyv ugrik be, ha a finnekre gondolok… Mit csinálnak jobban? (OK, tudom, a fele alkoholista, a fele öngyilkos, sötét és depresszív hely állítólag – szerintem szép. És nem ugyanez a helyzet öngyilkossággal meg piával itt is, csak az életszínvonal nélkül?…)

        • Na, majd alkalomadtán megkérdezem Hannát: ő szociológus is, finn is, élt is Magyarországon (fővárosban és azon kívül is). Egyébként két ok lehet:
          1. gondoskodó az állam, adott a biztonság (azt hiszem, ez nem csak jólét, de attitűd kérdése is… nálunk egyik sincs meg, ugye)
          2. ott az ember Helsinkiben is közelebb van a természethez, mint nálunk Budapesten (az egész társadalom generációk óta környezettudatos, ami építi a személyiséget, fizikai és mentális egészség dolgában is).
          Jó, alkoholizmus, öngyilkosság, depresszió ott is befigyel, de hát amilyen teleik vannak már… megértem!

          Anyway. Kényelem. Épp nagyfőnökkel beszéltük az új lakása kapcsán, hogy ha nagyváros, akkor belváros, ha falu, akkor természet – a kisváros meg pont a kettő keresztmetszetét adja. Szigorúan! Adott egységen belül viszont nincs értelme a köztes megoldásoknak, ebben egyetértettünk. Szóval a Telki-Fót-Göd-Dunakeszi etc. mániát még megértem valamennyire (ha nem is teljesen), viszont ami ABSZOLÚT felfoghatatlan számomra az az, ha valaki Budapesten tudatosan külterületre költözik, két busznyira a legközelebbi metróaluljárótól, csak mert van egy 20×20-as parkféle Pesterzsébet legtávolabbi zugában, és hát “békés és zöld”. Akkor már tényleg irány inkább Telki – hamarabb beér, nyugisabb a közlekedés, lényegesen intenzívebb a fő motivációként futó természet-faktor… jó, nyilván drágább a telek, de akkor is. Lehet olcsóbb falut is választani.

          Múltkor a buszon valami újgazdag fószer mesélte a buszsofőrnek, hogy Budapest környékén akar telket venni, házat építene oda is, már van neki négy (mér’ utazott busszal? biztos mindegyik mercije lerobbant…). Aszondja: “Te, mutattak nekem olyan zöld területeket, hogy ott röhögtem, hogy ez meg már mi. Előadták, hogy ilyen zöld, ilyen parkos, ilyen erdős, ilyen tágas… kimentem, megnéztem, hát látom, hogy olyan területek ezek mind, hogy csak a betondzsungelben felnőtt pesti panelproli hiszi azt, hogy ez a természet. Átverés szinte az összes, aki látott már igazi villát a szabadban, csak röhög rajta. Úgyhogy öcsém, lehet, hogy mélyen zsebbe kell nyúlni és várni még sokat, amíg meg lesz az új ház.” (Gondolom, a buszsofőr mélyen tudott azonosulni ezekkel a gondokkal, de azért szakértőn bólogatott… :P).
          Szóval, I mean, lehet, hogy nem is olyan zöld ez a sok Pest környéki zöldfalu, amik most annyira divatosak kisgyerekes családok számára. Ki tudja.

          Más: az is igaz, hogy az embert tiniként még fűti a kalandvágy, és menne, bárhova. Én se akartam helyi középsuliba menni – igaz, akkoriban még kuriózum volt az olyan suli, ahol két nyelvvizsgásokat is tudtak képezni, mert általánosban mindenki egy nyelvet tanult csak. (Meg aztán ott volt a matek-gond, nem sok esélyem lett volna a központi felvételin bárhova is bejutni, ha előfelvételi időszakban nem vesznek fel versenyeredmény alapján, felvételi nélkül Egerbe.) Akinek ez kimarad, mert 14 évesen fiatal hozzá, az 18 évesen beleugrik. Ilyenkor még alkalmazkodók és kalandvágyóak vagyunk. Ismerek budapestieket is, nem is egyet, akik kalandból Pécset jelölték még első helyen, a BTK-t. Mert egzotikus, messze van, izgalom, szabadság a szülőktől, új emberek etc. Ez is benne van a pakliban. Csak később már más szempontok is jönnek: az idős, beteg szülők ápolása, a saját gyerekek beillesztése a családi hálóba, a gyökerek…

          • Mindenképpen kíváncsi lennék Hanna véleményére.
            A Pesten külterületre költözőknél szerintem vagy az ár hozza meg a döntést (bárhogy is vesszük, óiásiak a különbségek a város szíve és pereme közt árban is, és akkor a panel or not to panel problematikája még nem is került szóba!), vagy az, hogy esetleg arrafelé van az otthon, amihez egy kicsit így közelebb vannak. Én már nem tudnák olyan tájon lakozni, ahol egyetlen buszvonal van, azon is negyedóránként közlekedik valami, főleg, hogy nekem elég aktív mászkálást kíván meg a munkám is.

            • Na, akkor mint Bp-en külterületre költözött valaki, vagyis én. :-)

              1.Volt egy lakásom Nyíregyházán, itt (Bp-en) fél évig bírtam albérletben, vágytam a saját otthonra. Kb. fél évig mászkáltam, megnéztem (majdnem) minden kerületet, majd feladtam. Azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó a szép, tágas, újépítésű, belvárosi nyh.i lakást egy koszos, szűk lyukra elcserélni, mert azt tudtam (volna) csak venni az árából. Nyilas vagyok, iszonyatos szabadságigénnyel, ami lakás téren abban nyilvánul meg, hogy nekem nem elég egy garzon. Mivel nem akartam teljesen eladósodni, maradt a külváros, mert itt olcsóbb, vagyis jelen lakásom árából egy minigarzont tudtam volna venni a belvárosban, amiben nagyon hamar meghülyültem volna.

              2. Természet – én egy faluban nőttem fel, lehet, innen is származik a térigényem, de nekem kell a természet. Velem szemben vagy egy erdő, vagyis erdőcske, amit egyébként teljesen tönkre vágnak, és amit egy falusi, vidéki, természetben élő ember soha, de soha nem nevezne erdőnek, max. fasornak, de nekem akkor is kell az az érzés, hogy amikor reggel kinézek, fákat látok, és nem házakat. Nem jobb itt sem a levegő, nem olyan, mint a Mátra, de legalább vannak fák, és a látvány azt az illúziót kelti bennem, hogy a természetben élek.

              3. Erkély – ki nem bírnám, hogy ne legyen. Nem udvar, kert, de mégis ki lehet menni a lakásból egy olyan intim térbe, ami csak az enyém. A belvárosban egy erkély nagyon megdobja az árat, számomra a gang meg nem ugyanaz…

              4. Csend, nyugalom – sokat agyalok ezen… mert nem mászkálok sokat, és néha nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy nem jó. Illetve a kérdés, amit felteszek magamnak így hangzik: azért költöztem ide, mert nekem kell a nyugalom, a “faluérzet” vagy ide jöttem, és elfogadtam, hogy falustílusban élek Bp-en.

              Összegezve: Bp-re költöztem, de nem élek (teljesen) a város adta lehetőségekkel, ami nem helyes, de egy biztos: én, a mindig nyitott, barátságos, pörgős lány régen az mondtam, hogy nekem New York is kevés lesz, most meg hogy egy fővárosban élek, totál antiszociális lettem.

              Miért jó faluban élni? Vannak jó oldalai, de ahogyan én nem tudok azonosulni a nagyvárosi élettel, lehet, aki nem élt falun, nem tud azonosulni a vidéki élettel, mindenkinek megvan a maga igaza. “több éjjel-nappali, két patika, egy ATM, busz-, villamos-, metró- és trolimegálló, több mozi és színház, posta, több gyors- és hagyományos étterem, újságos, trafik, kulcsmásoló, több cukrászda és kávézó, még ruhaboltok is vannak, de egy pláza is tíz percre vagyon. Van fogászat is öt percen belül, de ahhoz mondjuk bankot kéne rabolnom :)))) A város egyik legnagyobb könyvesboltja kb hét perc séta,” – írta Szonja. És hogy mit mondok én? “Ibolyát és hóvirágot szedni, gombát keresni az erdőben, s este vacsorát készíteni belőle, a réten ülve gyermekláncfűből koszorút fűzni, bodzát szedni, kiszárítani, és télen ebből teát készíteni, (vagy csipkebogyóból) egy olyan csokor barkával meglepni anyukámat, amit séta közben gyűjtöttünk, érezni, amikor tavasszal mindenki égeti a gazt – nekem ez egy tavaszi illat, este kint szalonnát sütni, bográcsban főzni, a teraszon reggelizni, este hallgatni a tücsökciripelést, a fél napot az erdőben tölteni a többi gyerekkel, veteményezni, beülni a “sorba” és onnan enni a borsót, fáról enni a cseresznyét, az almát, este kihúzni egy répát, leszedni egy friss karalábét, befőzni a saját termesztésű gyümölcsöt, kint üstben lekvárt főzni, érezni a frissen nyírt fű illatát, örülni annak, hogy kinyílt a tulipán a virágos kertben, télen hóembert építeni az udvaron, szánkózni az utcában, átugrani a keresztanyukámékhoz, akik mezőgazdasággal foglalkoznak, állatokat tartanak, inni a friss tejet, nevet adni a kisbociknak, látni, hogyan születik egy kiscsikó, lovagolni, ugrálni a több méteres szénakazalban.”
              Érdekes, mert mi soha sem tartottunk állatokat, nem voltunk tipikus falusi emberek (a többiekhez képest), mégis fenti dolgok természetesek voltak számomra, de sokáig nem is értékeltem mindezt.

              Bennem van egy erős kettősség, de azt gondolom, hogy a mérleg egyszer majd elbillen egy irányba, és az újabban alkalmazott módszeremmel egyszer “ést” csinálok a “vagyból”. Most a IX. ker. szélén élek, de az én utcám az utolsó, vagyis legszélső utca, aztán jön a fasor erdő, utána a Határ út, utána a külváros. És számomra jelentősége van, hogy a Határ út mellett élek, ami elválasztja a belvárosi kerületet a külvárositól – nem véletlen, a lecke fel van adva. :-)

              PS: Miért jöttem Bp-re? Az már egy másik történet. ;)

              • Azért ennél van jóval “külebb terület” is azért bőven…:)

                • Indeed, ezt akartam mondani. Te még közel vagy a metróhoz – nálam ez alapján mérettetik meg a kül- és a belváros.

                  Meg aztán, más a dolog gyerekekkel, ugye. Elvégre a kicsik nem vándorolhatnak napi öt átszállással…

                  Ami a többit (lakásárak, etc.) illeti, ott még nincs rálátásom – bár már lenne!

  3. Sajnos számos szakmában nincsen választása az embernek. Sok esetben itthon egyszerűen nem lehet egy bizonyos szint felé kerülni – értem ezt tudásra és fizetésre egyaránt. A világ napról-napra változik és mivel a hazai munkáltatóknak sokszor nem érdeke az, hogy dolgozói elsajátítsák az adott munkakörhöz kapcsolódó aktuális tudásanyagot, így a dolgozónak két választása van: Vagy külföldre megy – ahol értékelik azt, hogy a dolgozó keresi a kihívásokat és szeretne fejlődni – , vagy megreked egy bizonyos szinten, ahonnan se egzisztenciális, se tudás tekintetében nincsen kiút, hacsak szakmát nem változtat, vagy megy át a szakmán belül más területre. Ráadásul a napi politikai és gazdasági bizonytalanság még rátesz a fentiekre egy lapáttal.

    Nem tagadom jómagam is azok közé tartozom, akik erősen fontolgatják a “kitántorgást”, mivel hiába a jó kereset, a – pillanatnyilag – jó egzisztencia, ha mindezek elvesznek kiszámíthatatlanság és a bizonytalan jövőképében.

  4. Igen, én ezt sokszor látom: nem is az itthoni munkalehetőség hiánya a baj, hanem a teljes egzisztenciális kilátástalanság. Egyrészt az, hogy bármikor bármi megszűnhet, átszerveződhet, másrészt pedig az, hogy hiába dolgozol keményen, nincs lehetőség az előrelépésre. Nincs becsülete a munkának, a dolgok stagnálnak, nem fejlődnek. Szerintem mindannyiunknak eszébe jutott már, hogy lelép…

    • Sajnos nagy a bizonytalanság és nincs tuti karrier tipp sem, felénk itt keleten nem igazán érvényesülnek a mozis klisék. Én is a migrálás lehetőségén töröm a fejem, pláne, hogy nyilvánosságra hozták az állami foglalkoztatási központ adatait… Szerbiában 700 000 munkanélküli van és ezek nagy fiatal pályakezdő, vagy éppen friss diplomás! (ide nem számoljuk azokat, akiket a központ kidobott, mert túl régóta nem találnak már állást, ehhez még vegyük a tényt, hogy egyik ország vezetése sem szokott teljesen őszinte lenni a számadatokkal kapcsolatban, így ezt a szummát egész nyugodtan kikerekíthetjük 1 millióra) * már megint forradalom szag van nálunk…

      • Egy millió munkanélküli…! Azért ez már az oktatásügy hiányosságait is mutatja… *sokk*

  5. érettségi után felköltöztem Pestre. Vergődtem a rosszul választott szakomon négyesekkel, ötösökkel 3 évet. Leléptem, láttam, dolgoztam, hazajöttem. Pár hétre. Mert egy másik ország, új munkája, vár.
    Nagyon jót írtál. néhol könnyeztem, nagyon átérzem.

  6. Hát, én éppen múlt hétvégén fogtam bele egy régi tinik (azaz mi:-)) vs mai tinik bejegyzésbe, de csak ma fejeztem be, a HVG-s linkeddel eléggé rímmel. Majd olvasd el:

    http://smariareka.wordpress.com/2011/01/23/tinik-egykor-es-most/

  7. “Apropó földműves: hol vannak már egyáltalán a mezőgazdasági dolgozók, kétkezi munkások?”
    Régen a “paraszt” szó azt jelentette, hogy valaki bumfordibb, kevésbé ismeri az etikett, az illem szabályait. Micsoda parasztság nem előre engedni egy nőt egy ajtón stb.
    Ma a “paraszt” szót szitkozódásra használja az új generáció, s a “tahó, bunkó, prosztóval” egyenértékű…
    Ők ui. tényleg, már nem is láttak parasztot, földművest lovakkal, ökrökkel, igával, vagy traktorral, vagy két kézzel naphosszat dolgozni hóban-napsütésben. Olvasni meg pláne nem olvastak ilyen témájú regényeket, könyveket.
    A “paraszt”, akit az augusztus 20-i friss kenyér, a kenyér és a táplálék “szentségéhez” kellene társítani, abszolút pozitív konnotációkkal, valami ronda, pejoratív, negatív dologhoz és viselkedésmódhoz (de nem egy enyhe kis bumfordisághoz) társult a mai magyar nyelvben. Szépen tükrözi a társadalom változásait a nyelv ebben az esetben is.
    Óriási bűn generációkat tönkretenni, az életüket ellehetetleníteni, az önbecsülésüket a munkanélküliséggel vagy anyagi nyomorral elvenni vagy megtépázni, majd a végén oly mértékűvé növelni ezt, hogy a szülőföld elhagyása legyen az egyetlen megoldás számukra, valami emberhez méltó kis élet leélésére. Olyan emberpróbáló és nemzetromboló szégyenteljes tett ez, amivel a gyávák még csak szembesülni sem akarnak. Jó, hogy itt, olvashatunk róla, mi, akik nem kötjük fel önszántunkból a szemellenzőt és nem dugaszoljuk a fülünket be. Szomorú tk. ez az írás, de a téma szomorú… Viszont nagy élvezettel olvastam
    :)

    • A TSZ fölzabálta a paraszt GAZDÁT, mezőgazdasági munkást csinált belőlük és gyerekeikből. No hallod, a GAZDA kapitalista volt jelen esetben önálló gondolkodó, az pedig életem nagyobbik felében -kimondatlanul- nem volt kivánatos. Bár kimondódott: szép lehetsz, de okos nem.

  8. A közalkalmazotti nyolcvanezernek tkp. örülnék, mert eddig átlagban 30-40-ből éltem (rendszertelenül; tudod milyen a fordítás), meg rá is jöttem, hogy nem az a bajom, ahol vagyok, külföldön is ugyanúgy utálna mindenki… de azért legalább jó lenne látni a világból mást is.

  9. A blog írás nagyon jó, híven tükrözi a mai, elkorcsosult társadalmi rendszert, s a legerősebb, mely minden társadalom alappillérét veri szét: A CSALÁDOT!!!! Innen csak lefelé vezet az út a süllyesztőbe, a multikultni, ahogy már Britanniában is vannak jelek, konfliktushoz fog vezetni (muzulmán bevándorlók).
    Ezt felvidékiként mondom, mert Felvidéken mindez hatványozottan igaz, hiába euró, mikor még a legalapvetőbb ellátásokra is szűkösen kicsi a fizetés (300 bruttó átlagfizetés), Pozsony vonzás körzetén kívül igen nehéz munkát találni, mert Szlovákiában sincsen becsülete a munkának. Szerintem ez a posztkommunista országokra jellemző is Csehországot és Lengyelországot leszámítva talán. És vidéki vagyok, falubeli.

    Eszter és Szonja vitájáról csak annyit, hogy a panelprolis miért költözik ki a belvárosból, talán az elmúlt időjárási események mutattak rá okot: Szmog, több tüdős beteg lehet az okok között a sok közül még.

    • Érdekes, hogy főként “keleti” probléma az, hogy nincs becsülete a munkának. Lassan viszont már Szlovákia is mindenben elhúz Magyarország mellett…

      A szmog és a lakhatási körülmények meg… durva, hogy a környezetvédelem, környezettudatosság fontosabb, mint a pártpolitika, illetve afölött áll… ennek ellenére nincsenek konkrét, hatékony törvények, amiket ellenőriznek is… egy iszapkatasztrófa megtörténhet. :(

  10. Szomorú ilyeneket olvasni de látjuk magunk is a még szomorúbbat. A valamikori 1200 fős falvak már csak 450 lelket számlálnak és azok is öregek ,nemrég még iskola volt most már csak két óvodás. Az ősszel a berezelt Leader csoportok kistérségi saját termék bemutatókat szerveztek ,csak ép nem volt mit megmutatni mert alig vannak termelők és volt 10 érdeklődő a megszervezett programra.
    Egyébként lehet élni vidéken csak erősen faragd vissza az igényeid! Jó a húsz éves autó, síelés ha leesik a hó szemben lévő dombon,élelmiszer a kertből . A tv-t hanyagold és nem gerjeszt vágyakat,gyerekkel is értesd meg ezeket . Sorolhatnám tovább.
    Vannak nekem is külföldön dolgozó ismerőseim és nem rózsás mindenkinek a helyzete ha csak nem vagy orvos vagy kiemelkedően jó szakember egy hiányszakmában ott is nehéz.
    Szeretném ha elfogadná mindenki,hogy nem a pénz boldogít és éhen halni idehaza sem kell , a nagy karrier sem ér meg minden áldozatot. De!!
    SOK BOLDOGSÁGOT MINDENKINEK!

  11. Kilencedik éve vagyok a szakmámban, a gépjármű kereskedelem/szerviz szolgáltatás iparban. Hatodik éve a második munkahelyem koptatom. Be kell látnom, hogy egyszerűen nincs fejlődési lehetőség. Elértem az elérhető legmagasabb fizetést, ami jobb hónapokban kb. 3x minimálbér. 4 órára bejelentve, havi 180-240 óra melóval. A vezetőség adna többet is, ha lenne miből. A piac egyre jobban szűkül, két-három éven belül összeomlik. Ezért bele sem kezdek magánvállalkozásba. (Nem is tudnék miből…) Nagyságrendekkel több pénzt lehetne összelapátolni az átlag naiv ügyfelek átveréséből. De rendelkezem gerinccel, ráadásul szeretek nyugodtan aludni, úgyhogy nem játszok ilyet.

    Angliában kezdőként kapnék nettó 600e Ft-nak megfelelő havi bért, napi 8 órával, hétvégék nélkül. Persze, az is igaz, hogy az élet többe kerül, de egy-két “kilót” félre tudnék tenni havonta.

    Viszont sokkal több szól a kiköltözés ellen, mint mellette. A családomat, a barátnőmet, a legjobb gyermekkori barátaimat nem hagyhatom faképnél. Mit érek el azzal, ha esténként az üres szobámban számolgatom a zsetont? Azért küzdjek idegen földön, kívülállóként és “megvetettként”, hogy picivel több pénzem legyen? Nekem nem kell sportkocsi, úszómedencés ház, magánrepülő. Nem “érint meg” a fogyasztási láz, nem cserélem a telefonomat, számítógépemet, autómat havonta. Egyszerű és viszonylag olcsó hobbikat választottam magamnak, melyek fenntartása nem emészti fel a tartalékaimat.

    Hétvégente összejövök a családdal, barátokkal és eldumálgatunk, kirándulgatunk. Igyekszem jó embereket magam köré gyűjteni, akik társaságában kellemesen telik az idő. Ennyivel is elégedett vagyok, mert az akarok lenni.

    • Mi párommal Angliában vagyunk, lassan másfél éve. Nem bántuk meg. Nem sok barátunk volt, ráadásul odahaza is az ország több pontjában, de persze nem közel , de azokkal innét is napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

      Nem bántuk meg. Hozzuk a családot is. Párom öccse diploma után jön, utána pedig szeretnénk a szüleit is kihozni.
      Jobb itt. Nincs kolbászból a kerítés, de lópikulából sem. MEgbecsülnek a munkámért, bejelentenek, és az emberek is toleránsabbak. Jobb itt.

    • Limbínás, kacsa… igazatok van, a fogyasztói társadalom elfelejti, hogy a pénz nem minden. A többség viszont még az alapvető dolgok (élelmiszer, lakás, fűtés) miatt sem érzi magát biztonságban, és ott kezdődik a baj…

  12. Hugom valamint harom egyetemi baratnom is kulfoldon el (Anglia, Kanada, Irorszag, Nemetorszag). Tenyleg maganyos erzes, egyre inkabb torodok bele, hogy nem is ternek vissza. Nem tudom melyik nehezebb, elindulni vagy itt maradni. Remelem, hogy elobb-utobb megvaltozik valami, de biztos, h az itt-maradottaknak is sokat kell tennie erte.

    Az elottem hozzaszolo (kacsa) mentalitasa nagyon szimpatikus! Talan egyre tobb ember dobben ra, hogy mitol is valik kiegyensulyozotta az elete, milyen igazi ertekeket keressen maga korul.

  13. Kedves Eszter,

    a blogomhoz írt hozzászólásod után ellátogattam ide, és még néhány oldalra, és számos kommentet is elolvastam.
    Ez az írásod érdekes. A gyerekeim a Te korosztályod. S mivel megyebeliek vagyunk, még jobban átlátom, átérzem a dolgokat.
    Én 48 évig éltem Heves megye leghátrányosabb kistérségében, egy hátrányos faluban, közalkalmazottként, társadalmi munkában felvállalva a közélet (kultúra, Civiszféra, gazdasági ügyek, önkormányzat, média) számos területét. S mégis, 50 évesen rákényszerültem, hogy elhagyjam a falumat, az országomat…
    2 év után egy idegenországban, ahová nyelvtudás és pénz és kapcsolatok nélkül jöttem, alig történt valami előrelépés, azonban ha nem lépem meg, már az adósok börtönében ülnék, s talán nem is élnék…
    Sehol sem könnyű, ebben igazad van, ám a Te korosztályodnak már nagyobbak az esélyei…
    Nem mondhatom azt, hogy nem tettem meg mindent, hogy otthon boldoguljak… még sem sikerült, s még itt se…
    S visszautalva a te megjegyzésedre, vajon miért? Kik azok a hatalmasok, akik bármit is tettem, mindig meggátoltak, akadályoztak, kihasználtak?

    S miért kényszerült rá a korosztályod, hogy máshol keresse a boldogulást? Ez sem a korosztályod hibája, hanem azoké, akik ilyen helyzetet teremtettek Magyarországon. S hibásak vagyunk mi is, mert hagytuk…

    Szeretettel. Léna

    • Ez bizony így van, köszönöm a kommentet. Amikor angolt tanítottam, előfordult, hogy ötven fölöttiek jöttek hozzám, teljesen kezdőként, felnőtt gyerekekkel. Külföldre akartak menni dolgozni pár évre legalább, hogy rendbe jöjjenek anyagilag, esetleg a családot is tudják támogatni, öreg korukban majd ne szoruljanak húsz-harmincezres nyugdíjra. Szívszorító élmény volt! Egészen más, mint mikor húszéves, egyedülálló, kalandvágyó fiatalok kimennek külföldre egy évre tapasztalni, nyelvet tanulni. Borzalmas, hogy ilyesmire ennyien rákényszerülnek, szívem szakad meg, és féltem az országot.

  14. Ha jobban belegondolunk, eléggé lehangoló ez az egész. Én 36 vagyok, elvileg jó állással, baráti körrel (akik itthon vannak – még), de semmi távolabbi jövőt nem látok és nem is igen tudok elképzelni itt a gazdasági, szociális összeomláson és etnikai krízisen kívül. Még ha mi nem is megyünk el még egy darabig, mert valamiféle vadromantika és hazaszeretet itt tart, a gyerekeim nem itt fognak fölnőni, ez biztos. Nem hagyom, hogy degenerált, gerinctelen és patkány politikusok róla is lehúzzák a 16. bőrt majd, hazaúton az iskolából meg macsetés hordák fosszák ki és legyen állandó életveszélyben. Illúziói senkinek ne legyenek, mi lesz itt egy újabb 20 év múlva, a számok nem hazudnak. És csodák sincsenek.

  15. “jó néha középre állni a mozgólépcsőn, amiért minden más országban bizonyára agyonvernének” – Tegyük hozzá, joggal, pont az efféle kulturálatlanságokról kellene leszokni. Mások akadályozása a közlekedésben nem jópofaság.

    • Ezzel egyetértek, remélem, átjött az irónia. :) Szerintem Budapest az egyetlen város, ahol mindenki középen áll a mozgólépcsőn, és senki sem mer szólni… idegölő! És túl sokat elmond a hazai mentalitásról…

      • A mozgólépcsőnél szerintem sokkal nagyobb baj, és sokkal rosszabbról árulkodik az, ahogy a magyarok a metrón, földalattin, miután felszálltak, megállnak az ajtóban. A fel- és leszállásra szolgáló ajtó mindkét oldalán ott állnak, támasztják a korlátot, lábuk előre csúsztatva: a felszállók és leszállók meg libasorban evickélhetnek ki és be. Teszik ezt úgy, hogy bent üres ülőhelyek is vannak. A felszállókat és leszállókat akadályozzák, de szarnak rá. Mert észre se veszik – annyira barmok, önzőek és közönyösek, és persze ostobák -, hogy így kb, harmad olyan gyors tud lenni az utasok cserélődése, egyszerűen a fizikai áteresztés, áramlás gátlása miatt.
        A mozgólépcsőnél jóval tragikusabb ez, és jóval rémesebb dolgot tükröz. Ez önzőségben, s tahóságban és civilizálatlanságban kenterbe ver szinte mindent.

  16. Én ugyan nem a 80-as években születtem, hanem a 70-esekben, de a probléma hasonló. Az “ellenmozgalom” tagja vagyok :), gimi után külföldre mentem egyetemre, ott is kezdtem dolgozni, majd 13 év után visszajöttem Magyarországra, vállalkozást alapítottunk és jelenleg 8 embernek adok munkát, rendesen bejelentve, magas fizetéssel, cafetériával. Nem könnyű így, mert a saját könyvelőm is kiröhög, de én nem voltam hajlandó “magyar” módszereket alkalmazni.
    Falun nőttem fel, vidéki városban jártam középiskolába, nagyvárosban egyetemre, most Pesten élek, egy szép, elég nagy belvárosi lakásban. Kutyánk van, akivel naponta 2x járunk a Népligetbe (btw, az rendes park, ha valaki olyat keres), hétvégén kirándulni, vidékre a családhoz, síelni stb. Nem vagyok hajlandó kiköltözni az agglomerációba, az általatok már többször említett okok miatt. Szeretem Budapestet, itt azért mindent meg lehet találni, ami csak kell.
    A szakmabeli előrelépés már más dolog, ott sajnos én is azzal, amit most csinálok, plafont értem itthon. Ha az nekem nem elég, akkor 2 lehetőségem van: most vállalni gyereket és utána megnézni, hogy megváltoznak-e a prioritásaim vagy lépni, de akkor csak USA, UK és Németország lehet perspektíva.

  17. :((((
    elég szomorú mindez-az írás és a kommentek is-mert mind igaz-sajnos.
    Rengeteg ismerősöm hagyta már el az országot, és még többen tervezik.
    Bárcsak könnyebb lenne itthon az élet, és nem egyik napról a másikra kellene élni, félve gondolva a jövőre, hogy mi lesz-hogy lesz.
    Akárhogy is élünk, akármennyire is kevés a fizetésem és bizony sokszor kopogtat az éhezés mifelénk- én akkor sem hagynám el ezt az országot.
    Nem azért mert “magyarságérzés”-túltengésem van, de valahogy úgy érzem itt a helyem. :(
    Mindenki menekül.
    Kilátástalan minden.
    Az itt maradtakra homályos képlékeny jövő vár.
    Csodálkoznak az elnéptelenedésen?
    Mégis “mire” szülje az ember a gyermekét, ha a szülőországa ilyen helyzetben van?
    Én is Pesten tengődök, hol itt-hol ott albérletekben.
    Laktam már 8 négyzetméteres garzonlakásban, laktam fűtetlen lakásban télen, laktam koszos belvárosban, lebontásra szánt épületben. Most a Duna-parton, egy egészen szép albérletben.
    Nálam 6 napos a munkahét, kimerülésig dolgozom.
    Mégis maradnék én ebben az országban-csak lehetőséget is adhatnának rá..:(

    Nem arra, hogy kolbászból legyen a kerítés, csak arra, hogy egyáltalán legyen kerítés és fedél az ember fölött…:(

  18. Mintha minden egyes szó az én gondolataimat tükrözné. Olvastam az írást, a versidézetnél már folytak a könnyeim. Abszolút tudom, miről beszélsz, beszéltek. Én is vidéki városban nőttem fel, egy másik vidéki városban végeztem az egyetemet, majd szinte kötelező irányként Budapestre jöttem szerencsét próbálni. Tartott is a kezdeti lelkesedés vagy egy évig, aztán elfogott a kalandVÁGY, irány Írország. Egy félévesnek indult kalandból 4 év lett. Aztán jött a honVÁGY, hazajöttem. Ennek 5 éve. Azóta is keresem itthon a helyem, de nem találom. Sőt. Egyre kevésbé. Egyre lentebb a ranglétrán, és a fizetésem is rosszabb, mint valaha…. Egy éve próbálok munkát váltani, csak a nem válaszokat kapom mindenhonnan. Hja, nem kellett volna bölcsésznek menni (angol-amerikanisztika). Hát igen, rohadjak meg, sajnos ez érdekelt, de akkor sem lehet mindenki üzletember meg jogász meg közgazdász! Időközben voltam még vagy fél évet Dániában is, amúgy meg Dánia-Mániám van :) Folyamatosan elVÁGYom innen. Mi lesz a nemzedékünkkel? Az utánunk jövőkkel? Már mi (én is ’75-ös vagyok) is fellázadhattunk volna a sok hazugság, propaganda ellen. Egyik 19, a másik egy híján 20. Az egyik balfék, a másik erőszakos, demagóg. Féltem az ország sorsát. Tényleg kilátástalan minden. Értelmiségként felháborít, hogy még nem mentünk emiatt, és az utóbbi évtizedek (jobb és bal, egyre megy) sorozatos ballépései, átverései miatt az utcára. Nem valaki mögé, saját magunk, mint magyar/európai/ és világpolgárok mögé beállni. Mindig azon gondolkozom, mi lesz az a pont, amikor már azt mondjuk “elég”. Mennyi tehetséges (meg nem annyira tehetséges) embernek kell itthagynia a szülőhazáját, a családját, barátait, hogy egy ÉLHETŐ életet élhessenek? Az ember próbál a saját kis szférájában valami békét, megelégedettséget kialakítani, de nem megy. Budapesten vergődöm én is évek óta, és próbálok tenni az előbbre jutásomért, de mindhiába. Nemhogy egyről a kettőre, de mínusz 2-ről mínusz háromra lehet csak jutni. Csak a folyamatos elVÁGYódás van.
    Menni vagy maradni? Se ez, se az… A többiek által fent említett nyomós, valós okok miatt.

  19. Nagyon szépen megírtad ezt, Eszter. Bár nekem a leghosszabb idő, amit Magyarországtól egyhuzamban távol töltöttem, 1 hónap volt, pontosan átéltem azt az érzést hazatéréskor, amiről írsz (és a többi, 2-3 hetes utazásaim utáni hazatérésekkor is).

    Mivel Budapesten születtem és itt is éltem mindig, nem érint annyira személyesen a városelhagyók problémája, mint téged. Viszont bár fiatalabb is vagyok, néhány ismerősöm nekem is van már, akik “kitántorogtak”.
    Én nem szeretnék. Utazni imádok, de itthon lenni is. Ahogy az egyik debreceni barátommal egyszer viccesen megbeszéltük, én “szeretem ezt a kurva országot”.
    Amíg van lehetőség, addig maradok – éhenhalni nyilván senki nem akar csak azért, hogy a hazájában maradjon, de egyébként tényleg nem szívesen mennék el örökre, mert minden ideköt.

    Ja, és budaiként kicsit más szemszögből olvastam a fenti eszmecserét a budapesti lakásproblémával kapcsolatban. Budapest az egyik a világon lévő két olyan városból, aminek a közigazgatási területén belül sípálya van. A XII., II. és XI. kerületek területén van bőven erdő és hegy, lehet kirándulni. Általánosságban, ha átjön a Dunának erre a felére az ember, akkor azért bőven talál fát, parkot, csendes utcát. Jó, tudom, nem olyan mint vidéken, de azért én nagyon szeretem, hogy zöld környezetben lakom, mégis 25 perc alatt be tudok menni a belvárosba. A belváros meg belváros, az szmogos marad, amíg autók lesznek – erről megvan a véleményem, de ez már más tészta, nem ide tartozik.

  20. Kedves Eszter!

    A Szindróma nem a te genarációddal kezdődött el, rögtön a rendszerváltás után, a 90-es években is már külföldre mentek azok a fiatalok, akik tudtak…. A kalandvágynak köszönhetően én is több országban éltem már, jelenleg Kanadában, mind a két gyermekem itt született. A véleményem szerint a helyzet azóta sokkal rosszabb lett Magyarországon, nemcsak a fiatalok, de egész családok vándorolnak el, ismerőseim és régi barátaim közül is sokan igy tesznek mostanság. Csak annyit tudok hozzá füzni, hogy: Szomorú!

  21. Végigolvastam és bólogattam. Innen Amerikából. (Samuné, az én fiam is Kanadában született.)

  22. Eszter, honnan jonnek neked ezek az ” I mean, all in all, anyway” stb. pillanatnyi gondolat szunet kitolto angol szavak? Gondolkodtam hol lakhatsz te? Pesten, Gyongyoson, Amerikaban, Londonban? Ezeknek a szavaknak a hasznalata divat a mai 20as – 30-as korosztaly koreben?
    Ne ertsd felre kerdesem, nem kritika de hol, hogyan szoktal ra ezeknek a szavaknak a hasznalatara? Irasaidbol, hozzaszolasaidbol itelve, szepen valasztekosan beszelsz magyarul, de furcsa hogy ezek az angol szavak is helyet talaltak a szotaradban. Ha mondjuk egy amerikai vagy angliai 56-ost hallasz beszelni igy, arra azt lehet mondani hogy ennyi evtized utan ertheto. Eltel, dolgoztal angol nyelvteruleten evekig hogy ezeket az angol szavakat hasznalod ilyen gyakran?
    Egyre tobb es tobb idegen szo kerul bele a magyar nyelvbe amit koszonhetnek a McDonald’s-nak meg a tobbi magyarorszagi multi cegeknek? (Elnezest, de mielott valaki megszolna az ekezetek hianya miatt elmondanam, hogy a szamitogep amin irtam a hozzaszolasom egy masik (nem magyar) nyelvre van allitva es korulmenyes lett volna ekezetekkel irni.)

    • Szia, nem veszem kötekedésnek a felvetésedet, örülök neki, hogy foglalkozol a témát. Van róla egy részletes bejegyzésem: http://barokeszter.hu/2011/03/09/szeretek-lajkolni/
      Ebben minden kérdésedre ott van a válasz. Egyébként meg teljesen magyar, Gyöngyösön és Pesten élő leányzó vagyok, disszidens múlt nélkül! :)

  23. :) ezt csak most olvastam :) és még mindig itt vagyok, és sikerült feljebb lépnem. Nem hittem volna…

    • Ennek viszont örülök! Mármint, nem az elmenetelnek, hanem az előrelépésnek – bárhol is történt! :)

      • Ugyanitt, ahol takarìtottam :) supervisor lettem, azért az már egy kicsit jobb :)

        • Nagy adag gratula, rászolgáltál! :)

  24. Sziasztok, Gábor vagyok, 4 éve kitántorgott.
    Tetszett az irományod. Főleg mert én is külföldön élek. Kisvárosban születtem, ott is nőttem fel a panelban, de éltem falun is. 84’es vagyok szóval én is ebbe a generációba tartozom. 26 évesen már túl voltam egy csőd miatti munkahely váltáson és nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban sem. A családom “szegény” besorolásba esik az állam szempontjából, de falun ugye lát az ember folyóvíz és csatornázás nélkül élő emberekből eleget, szóval a szegénység relatív. Meg lehet élni otthon vidéken a “kilátástalanságban” is. Több öreg nénit ismerek, aki hajlott kora ellenére jószágot tart, megtermeli magának a krumplit, paradicsomot, egy kis gyümölcsöt, az államtól meg kap 36ezer forintot. És ebből még félre is tesz. Akik megélték a háborút, örülnek, hogy béke van és azért a kicsiért is hálásak. Ez azért sokszor eszembe jut, amikor itt valami nem úgy megy, és inkább hálát adok, hogy itt lehetek, nem pedig panaszkodom. Az én korosztályomból 0 azaz NULLA olyan ember van, aki ennyivel megelégszik. Pedig sok afrikai országhoz képest ott arany élet van meg diamante szintetizátor, de mi persze, csak a szomszédunkig látunk.
    Én is szeretem a kényelmet és szeretem, ha megbecsülik a munkámat. Ezért is vagyok itt. A legjobb barátaim, akiket testvéremként szeretek, és jobban oda köti őket az élet, nagyon nehezen engedtek el, s én sem jókedvemből vagyok itt. (60% szükség 40% bizonyítási vágy) 4 éve itt vagyok és mindent megcsináltam amit munkát adtak, zokszó nélkül a legaljábbat is. Nem sok pénzt fizettek ezekért, szóval anyagi javakkal nagyon nem tudok villogni, de nagyon sok mindent tanultam, amire otthon nem lett volna esélyem. Most kezdtem el kamatoztatni a tudásom és az egyetlen dolog amit bánok, hogy nem jöttem ki sokkal előbb.
    Hiányzik a családom, a barátaim, a városom. Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk, de tudják ők is, hogy egy jobb helyen vagyok, pedig a gettóban lakom törökökkel, albánokkal, lengyelekkel körülvéve. A rendőr is előre köszön már, mert elvitték jó pár szomszédomat, kit drog, kit prostitúció, kit testi sértés miatt. Szóval itt sem olyan álomszép minden, mint ahogy azt sokan elképzelik.
    Rossz ez az elszigeteltség is. Én azért vagyok magányos, mert mindenkim otthon van, ők meg azért, mert az övéik vannak szerte a világban. Fura, melankólikus kettősség ez. Nem lesz soha olyan jó helyzet otthon, hogy mi mindannyian hazamenjünk, és nem lesz soha olyan rossz, hogy ők kijöjjenek. Sebaj. Én itt hordom a szívemben az otthonomat. Itt van a régi emlékekkel együtt, olyan helyekről, amik már nem léteznek, olyan emberekkel, akikből már sokan meghaltak. Ha lenne gyerekem, már most is csak elhagyott romokat tudnék neki mutatni, ahol mi egykor olyan vidámak voltunk, s gyermeki önfeledtséggel játszottunk…
    De ugye marad a nagy kérdés. Megszoksz, vagy megszöksz? Én megszöktem. Bevallom voltak dolgok amik elől elmenekültem, de idővel beláttam, hogy azzal az erővel az árnyékomat is megpróbálhattam volna lehagyni. Az ember belső árnyékait nem tudja csak úgy otthon kitenni. Ezért olyanok a magyarok külföldön amilyenek. Magunkkal hoztuk a rossz formánkat is. Hála a jó égnek azért levetkőzhetőek ezek a rossz dolgok és azon vagyok hogy kimásszak belőlük, de van aki meg sem próbálja és szomorú ezt látni. Na de abbahagyom mosmá’, mert későre jár és nem szeret senki ilyen hosszú hozzászólásokat olvasni.
    Elköszönésnek valami frappánsat akartam írni, mint az amerikai feketék “Stay Black!” búcsúzása, de magyarban nincs ilyen, összetartást szimbolizáló, mégis rövid kifejezés. Szóval ég veletek, jó éjszakát.

    • Szia Gábor,
      nagyon köszönöm az értékes hozzászólásodat. Elszorult a szívem, ahogy írod: “Én azért vagyok magányos, mert mindenkim otthon van, ők meg azért, mert az övéik vannak szerte a világban.” És az elszigeteltség, igen. Jó, hogy ezt megosztottad.

  25. Mivel mi nagyjából 5 hónap múlva költözünk haza [én már 5 éve élek Írországban], így itt most csak a saját blogomat ajánlanám, ha megengeded.

    Mert a “szupervájzör” kurva jól hangzik, de azért van száz és száz olyan mozzanata a kivándorlásnak, amiről senki nem akar [vagy nem mer] beszélni.

    Megy a vetítés ezerrel, miközben az emberek lelke belepusztul az idegen létbe.

    A nyugati lakásbérleti díjakról nem is beszélve, ami simán elviszi egy egyszerű melós bérének akár a 80%-át is.

    Szóval érdemes néha árnyalni a képet.

    Íme az erről szóló legutóbbi poszt.

    http://nemhordodacipomet.wordpress.com/2014/09/21/nyugati-oldal-negativ-oldal/

  26. Négy én Finnország után, most érzem először, hogy vágyom haza. Én “csak úgy” jöttem ide, vagyis itt ragadtam Erasmus után, otthon igazából meg sem próbáltam boldogulni. Engem az keserít el, amikor valakinek megjegyzem, hogy hazamennék, kb. letámadnak, hogy mennyire rossz otthon é haza ne menjek. Szeretem az itteni életemet, a kultúrákat, az emberek gondolkodását, az oktatást, de nem tudom azt mondani, hogy ez az otthonom…Viszont most már otthon sem érzem magam “100%-ig” otthon. Érdekes helyzet ez, keresni az “otthont”, önmagukat – úgy hogy észre sem vesszük, hogy mennyire megváltoztat a külföldi lét.

18 Trackbacks & Pingbacks

  1. Tweets that mention Kitántorgók – avagy a jövőre váltott múlt | Vergiftet – Eszter's Offtopic -- Topsy.com
  2. Hit és erkölcs Hoffmann módra « Post Yourself!
  3. Miért jó a válság?* | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  4. Valentinoból útkereső sportoló blogger « Post Yourself!
  5. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  6. Akit kerestél, már nem lakik itt | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  7. Tantárgyak, amelyeket minden iskolában tanítani kellene | Eszter's Offtopic
  8. Miért nem alapít családot több fiatal… amíg fiatal? | Eszter's Offtopic
  9. RIP, drága Goloka teaház! « Eszter's Offtopic
  10. Szamócának nem kell diploma « Eszter's Offtopic
  11. Egyházi vagy állami? « Eszter's Offtopic
  12. Budapesti Napló 20.: Utolsó lap és tartalomjegyzék Árpád Blog
  13. Rekordok, pikantéria, jóslat – minden, amit az Eszter’s Offtopic 2013-as évéről tudni akartál | Eszter's Offtopic
  14. Liberális vagy konzervatív vagyok? | Eszter's Offtopic
  15. Magyarázkodni | Eszter's Offtopic
  16. A föl-föl dobott kő… és a nő helye – cikkajánló | Eszter's Offtopic
  17. A poszt, amelyben a szerző zavartan körülnéz, üdvözli az újakat… és tanácsot kér a régiektől | Eszter's Offtopic
  18. Csak nem bírtam ki, hogy ne írjak az önkormányzati választásokról | Eszter's Offtopic

Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember! (Az első kommented előmoderálás után jelenik meg, de utána szabad a pálya!)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 370 követőhöz

%d blogger ezt szereti: