Katolikus kalandjaim

Óvodás és kisiskolás koromban több érdekes spirituális élményem volt, ami miatt buzgón faggattam a családot Istenről, az angyalokról, a Jézuskáról, az öröklétről és az élet értelméről. A szüleim örültek, hogy kíváncsi a gyerek, de nem nagyon tudtak válaszolni a kérdéseimre, elvégre ők nem igazán foglaltak állást hitbéli ügyekben soha életük során. Így aztán mikor hétéves lettem, beírattak hittanra a közeli parókián, de figyelmeztettek, hogy ezt azért ne nagyon mondjam senkinek. 1988-at írtunk.

Eleinte szombat délelőtt volt a hittanóra, vasárnap reggel pedig a szentmise. A hittan tetszett, a mise viszont csak púp volt a hátamon hajnalok hajnalán a hideg templomban, ahol a pap bácsi csupa érthetetlen furcsaságokról énekelt a szoknyájában, nekünk pedig pisszenni sem volt szabad. Persze hittanon is volt dalolás: Berci atya többnyire egy fiatal hitoktatóval jött, aki hozott gitárt, néha azt is megengedte, hogy megpengessem (a hangszert, nem az oktatót). Tetszett a dolog, mert sok korombeli gyerek volt, néhányan a párhuzamos osztályokból vagy más iskolákból jöttek, és szentképeket ábrázoló matricát lehetett kapni a jó szereplésért. A matricákat aztán a kis fehér imakönyvek üres lapjaira ragaszthattuk – nekem négy oldalnyi is összegyűlt, mert ügyes voltam. Az imakönyvünk élén arany betűkkel ez állt: “Isten gyermekei vagyunk”. Ez nagyon tetszett. Elképzeltem, hogy az Atya, egy arctalan fénylény, a felhők tetején, szeretettel vigyázza lépéseimet, és bármiben számíthatok rá. Melegséget éreztem, ha erre gondoltam.

Aztán ahogy idősebbek lettünk, elkezdtünk készülni az elsőáldozásra, ami bibliaismereti órákkal is járt. Ez egy komoly tudomány: volt hozzá gyermekbibliánk, munkafüzetünk, és persze a nagy Károli-Biblia is elő-elő került. A gyerekek nagy részét nem kötötte le a sok régi történet, de én nagyon kíváncsi voltam: gondoltam, végre megtudok minden titkot, átlátom az összefüggéseket, helyükre kerülnek a hiányzó láncszemek. Második-harmadikban már órákat töltöttünk Linda barátnőmmel azzal, hogy a napközi udvarán sétáltunk játékidőben körbe-körbe, és Istenről meg az élet értelméről beszélgettünk. Linda nem járt se hittanra, se templomba, de ő is nagyon sokat gondolkozott a fenti dolgokon. Mindketten úgy voltunk vele, hogy a létezésünknek csak akkor lehet célja, ha átlátjuk a világ működését: választ kell hát kapnunk a kérdéseinkre.

A Biblia-olvasás ezzel együtt nagy csalódás volt: a szöveg nehéznek, érthetetlennek és unalmasnak bizonyult, de akadtak ennél is aggasztóbb dolgok is. Először az tűnt fel, hogy sok az ellentmondás. Ádám és Éva volt az első emberpár, akiknek két fiuk volt, Káin és Ábel. Az egyik megölte a másikat, aztán elment Kus földjére családot alapítani… és sikerült is neki. Ez hogy lehet? Aztán ugyanitt, rögtön az elején ott volt ez az egész apáról fiúra szálló eredendő bűn-koncepció, ami teljesen ellentétben állt azzal, amit addig hittem és tanultam. Lakatos Sanyinak börtönben volt az apukája, ezt mindenki tudta, az óvónéni mégis folyton mondogatta, hogy játsszunk Sanyikával is, elvégre ő egy nagyon kedves fiú, és igazán nem tehet arról, hogy a faterja egyszer hibázott. Apu és anyu is ezt mondta nekem otthon, és mindig látványosan felháborodtak, amikor egy-egy politikust azért állítottak pellengére, mert valamelyik őséről kiderült, hogy a régi rendszerben besúgóként ténykedett. Soha nem szabad a gyerekeket a szüleik tévedései alapján megítélni… meg amúgy se ítélj, hogy ne ítéltess. Ha pedig valaki árt neked, bocsáss meg neki hétszer, sőt hetvenhétszer, biztatott minket Jézus.

Az is nagy ellentmondás volt számomra, hogy a tízparancsolat – amit fejből be kellett vágni, és aki hibázott, azt leültették – legtöbb szabályát rögtön meg is szegték, akik létrehozták. Ott van például az, hogy ne csinálj magadnak faragott szobrokat, és ne imádd azokat: minden vasárnap több ezer festett freskó és faragott szobor között ültem a Nagytemplomban, amik előtt öregasszonyok sírtak és fohászkodtak. Meg mi az, hogy ne ölj, amikor Mózes a tízparancsolat kőbe vésése után rögtön fogta magát, és lemészárolt egy komplett népet, beleértve az egészen kisgyerekeket is? Az egész sztori, de legalábbis a nagy része, tele volt ellentmondásokkal és vérrel, nagyon sok vérrel. Egyáltalán nem tetszett az, hogy a Mennyei Atya, akinek én a gyermeke vagyok, folyton állat- és emberáldozatokat követel, majd kínok között végezteti ki egy szem fiát, hogy az eljövendő nemzedék így kedvére bűnözhessen. Ráadásul a jelek szerint ez a Teremtő olyan hiú, bosszúálló, kicsinyes és önző, mint az antropomorf görög és római istennek, akikről akkoriban tanultunk az iskolában először. Csak engem imádj, különben elpusztulsz. Ha ellenszegülsz, bosszút állok. Örök kárhozat, kénköves lángok, vér és szenvedés jut osztályrészedül…. Lassan kezdett kikristályosodni előttem, hogy nekem ilyen apa inkább nem kell.

Berci atya eleinte türelmesen válaszolgatott a kérdéseimre (“Isten tudja, mit miért csinál, csak a rossz embereket bántja, épp az övéi érdekében, így nekünk nincs félnivalónk”), aztán besokallt: kerek perec megmondta, hogy ha nem tudok hinni az isteni gondviselés tökéletességében, akkor eredjek utamra, ne bomlasszam a társaságot a kételyeimmel és kérdéseimmel. Elkezdtem hát nézelődni a palettán, de elég szűk volt a spirituális kínálat: ismertem pár zsidót, plusz volt két évfolyamtársam, akik konformációra készültek a reformátusoknál. Persze ők is a Bibliát olvassák, de abban bíztam, hogy talán tudják a válaszokat a kérdésekre, amik engem foglalkoztatnak – ráadásul a reformátusoknál legalább fehér a templomok fala. Berci atya kiabált: azoknak semmi közük nincs az apostoli anyaszentegyházhoz, veszélyes szakadárok, akiktől tartózkodni kell, majd szólt a szüleimnek, hogy a lelki üdvöm forog kockán.

Nem értettem, miért kell bántani a többi felekezetet. Nekem úgy tűnt, Jézust az sem zavarja, ha valaki nem közvetlen követője: az Evangéliumokban van egy rész az ismeretlen ördögűzőről. Ennek az a lényege, hogy a tanítványok elpanaszolják Jézusnak, hogy láttak egy figurát, aki ördögöt űz a Krisztus nevében, de nem hajlandó csatlakozni a követőkhöz, ezért betiltották a tevékenységét. Jézus ekkor ezt mondja: “Ne tiltsátok meg neki. Ha a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben, nem marad jutalom nélkül”. Ehhez képest a katolikusok nem nagyon ismernek el senkit sem, aki külön áll az egy, szent, katolikus apostoli anyaszentegyháztól. Egyáltalán: miért van az, hogy aki fentről kap üzenetet, az vagy bolond vagy ördögök uralják, ha egyszer a Biblia minden szereplője, beleértve az átlagembereket is, folyton angyalokkal meg Istennel folytat élénk párbeszédet? És miért nem szabad horoszkópot olvasni, amikor a három királyok is a csillagok alapján tudták, hogy nagy zsidó király született Betlehemben?

A szüleim azt mondták Berci atyának, legyen egy kis türelemmel felém, majd pénzt dobtak a perselybe. Jött a nyári szünet, és a pap bácsi arra biztatott, írjam össze a kérdéseimet, majd ő megválaszolja őket. Június másodikán, az Úr napján volt az elsőáldozás, életem első gyónásával. Nem túlzás, pokolian rettegtem, hogy valamit elrontok, és hogy közel tízéves kis létem valamennyi súlyos bűne miatt mehetek az üstbe rotyogni, az idők végezetéig. Nem igazán tetszett a gondolat, hogy a szép, tiszta tekintetű Jézus a vérével fizetett azért, hogy ez ne történhessen meg, igazából ettől a gondolattól csak még rosszabbul éreztem magamat. Ehhez képest óriási megkönnyebbülést hozott az első gyónás: hiba nélkül ledaráltam az előre betanult, unásig ismételt szöveget a sötét, rácsos kis fülkében, kénköves lángok helyett pedig csak öt miatyánk, tíz üdvözlégy és néhány hiszekegy várt rám. Becsülettel elmorzsoltam, majd este kicsúszott a számon egy “hülyebarom”, és reggelig szorongtam, elég tiszta leszek-e így a szent áldozáshoz. Jobban belegondolva, az egész csoportunkból csak nekem voltak spirituális természetű aggodalmaim: a többiek inkább azon szorongtak, hogy nem látszik-e a méregdrága mini menyasszonyi ruhán, hogy kölcsönzőből van, és a keresztanyától kapott aranyfülbevaló mérete a megfelelő üzenetet küldi-e majd szét a buzgó nyáj körében.

A következő évben aztán Berci bácsit áthelyezték, a hittanórákat olykor a fiatal hitoktató, máskor az apát úr tartotta. Ekkor már történelmi ismereteim is voltak, így a kis zöld füzetbe, amibe teológiai kérdéseimet vezettem, olyasmi is került, ami azt firtatta, hogy Heródes a precíz rómaiak szerint hogyan halhatott meg vajon Jézus születése előtt, továbbá ha Jézus valóban Dávid nemzetségéből származott, akkor nem volt-e fizikai, nem csak szakrális értelemben trónörökös (a szakrális szót akkor még nem ismertem). Nem, nem és nem értettem: a szelíd és kedves Jézus követői vajon hogyan turnézhatták végig a Földet, hogy kizsákmányolják és kiirtsák a fél emberiséget? Kamaszodtam, filozófiailag is egyre jobban érdekelt a dolog: mi számít bűnnek? Ölni a tízparancsolat szerint bűn, de a háborúban dicsőség, amiért kitüntetés jár, a bíróságon pedig a halálbüntetés az igazságszolgáltatás jogos eszköze. Meg úgy egyáltalán: mi ez az egész “ki mint vet, úgy arat”-dolog? Méghozzá mindenki ott arat, ahol vetett… akkor hogy is van ez? Csak mert ha szétnézünk, azért nem azt látjuk, hogy a jók élete könnyű és szép, a rosszak pedig bűnhődnek, kell tehát lennie egy szélesebb értelmezési tartománynak is az egyenleten belül. Afelől tudatra ébredésem óta nem volt kétségem, hogy létem végtelen és örök, de szerettem volna érteni ennek a létezésnek a valódi természetét.

A százhatvan-nyolcadik kérdésnél jártam, amikor a frissen ébredező ezó-ipar Kacsa meg Csók és Könny magazinból vett reklámjaitól inspirálva rákérdeztem, hogy az ott hirdetett kézrátételes gyógyítás és távenergia-küldés ugyanaz-e, aminek segítségével maga Jézus gyógyított a maga idejében. Mit szépítsük, az apát úr nem volt túl boldog… Nem értettem, hogy ha Jézus korában naponta történtek csodás gyógyulások, ömlöttek a mennyből az angyali üzenetek, akkor vajon ma miért számít kuruzslásnak minden ilyesfajta jelenés. “Ezek csak csalások, a pénzről szólnak, a legjobb esetben is csak démon jöhet ilyenkor” – magyarázta az apát sértetten és zavartan. Akkor még nem tudtam, hogy a papok többször is zsebre teszik a lóvét ugyanazért a szolgáltatásért. Egyszer az államtól, a mi adónk formájában, másodszor pedig akkor, amikor leszámlázzák az esküvőt, a temetést, a keresztelőt, a bérmálást, az elsőáldozást, az utolsó kenetet, a jegyesoktatást, a hittanórát… meg amit épp kérsz. És akkor még nem beszéltünk az összerabolt értékekről, amelyekről a keresztes háborúk szóltak, és a vérrel-verejtékkel kiizzasztott tizedekről és dézsmákról, amikbe őseink kis híján belerokkantak. És a perselypénz?

Többé nem elégített ki a “te ezt még nem értheted”, “az agyalás a Sátán műve, Isten országában csak hit van” és a “te csak azzal törődj, hogy bűn nélkül, Istennek tetsző módon élj”, így egyre kevesebb pecsét került a misefüzetembe. Nekünk, hittanosoknak ugyanis a szentmise végén kiosztott pecsét begyűjtésével kellett igazolnunk a jelenlétet, különben komoly szankciókkal kellett számolni. II. János Pál pápa később bocsánatot kért az erőszakos hittérítésért, de tudtommal a pecsételős rendszer, minden szankciójával együtt, még ma is él a parókiánkon. (Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy ötszáz évvel ezelőtt még simán máglyára raktak volna a kérdéseimmel együtt…) Mindenesetre egyre jobban bosszantott, hogy több mint öt évet töltöttem hittannal és misével, és még mindig nem kaptam kielégítő válaszokat a kérdéseimre, sőt: igazából konstruktív párbeszédre sem nyílt lehetőség.

Egy napon bejelentettem hát otthon: többet nem megyek se hittanra, se misére. Anyámékat nem igazán foglalkoztatta a dolog, ők alapjáraton humanisztikus teisták voltak, mélyebb meggyőződés nélkül. Apu még örült is, hogy nem kell vasárnap hajnalban kirugdosni az ágyból, vagy helyettem rohanni a diákmise utolsó öt percére pecsétet szerezni a ministráns-fiúktól (egyébként is, miért csak fiúk ministrálhatnak?!). Volt idő, amikor annyira nem értettem az egészet, és olyan összeegyeztethetetlennek tűnt a képem a dolgokról és az egyház paradigmája, hogy kikelni sem volt kedvem az ágyból. Fel nem fogtam, hogy anyámék élhettek le úgy hosszú évtizedeket, hogy nem látják át Isten valódi természetét, a létezés titkait és az élet értelmét. Mi a feneért érdemes úgy élni, hogy fogalmad sincs, van-e öröklét, vagy a giliszták fognak felfalni egy napon? Ez egyszerűen nem fért a fejembe. (Ma sem nagyon értem, de már tisztában vagyok azzal, hogy a tavaszt nem húzhatod erőszakkal a nyárba, és a legbriliánsabb elméjű csecsemőt sem ültetheted az egyetemi rektori székbe fő döntéshozónak.)

Így hagytam hát ott a vallást, amibe születtem a kilencvenes évek első felében, hogy aztán legközelebb 1998/99-es cserediákságom során kerüljek kapcsolatba a katolikusokkal a messzi Amerikában, Coloradóban, az englewoodi St. Thomas Moore parókián. Magányos időszak volt, és az egyik barátnőm – az igazi republikánus, középosztálybeli, fehér amerikai lány megtestesítője – vitt el a gyülekezetbe. Jó volt a hangulat, fiatal – és elképesztően jóképű – volt a pap, és lehetett a csapattal kirándulni, bulizni (tiniként még nem zavart, hogy nem volt pia) és imádkozni is. Egészen más élmény volt ezt a nyitott, közvetlen, liberális gyülekezetet megismerni, mint a mi kissé bemerevedett hitközösségünkre gondolni, annak ezernyi dogmájával. Még azon sem akadtam ki, hogy kötelező esküt kellett tenni a házasságig tartó szüzesség ügyében… aznap egyszerűen nem mentem. Mindenesetre elkészítették a tisztasággyűrűt számomra is, kis fémgyűrű, amit a pap húzott a fiúk-lányok ujjaira, mindenki sírt a meghatottságtól. Amikor tehát a kollégákat azzal szívatom a Disney-sztárokhoz kapcsolódó hírek felolvasásakor, hogy nekem is van ám tisztasággyűrűm, nem hazudok: más kérdés, hogy én a szüzességet és a házasságot annak idején teljesen mellékes részletkérdésnek tartottam, de a korlátoktól irtóztam. Pedig felhúzhattam volna a gyűrűt nyugodtan, teljesen ártatlan kis tizenhat éves voltam. Épp a napokban néztem meg pár csaj Facebook-profilját a gyülekezetből: mindannyian nagyon katolikus életet élnek, főiskolás korukban férjhez mentek, azóta főállású anyák, négy-öt gyerekkel. A barátnőm vicces módon a St Thomas Moore Churchnél dolgozik. Néha kicsit irigylem őket (egyszerű, egyenes, szép út), de ez csak egy-egy percig tart, aztán újra hálás leszek a saját utamért.

A kései találkozónak a katolicizmussal volt értelme: már tisztább fejjel, elfogulatlanul és ítéletmentesen szemléltem a vallást, mint olyat… és itt, 1998-ban – a nagyon multikulti, végtelenül vallásszabad Amerikában – kezdődött az a fajta nagyon tudatos nyitás, tájékozódás, tanulás, tapasztalás, ami – kisgyerekkorom után újra – további értékes megértésekhez és megélésekhez vezetett. Itt tanultam két féléven át vallástörténetet, a templomlátogató, hívővelcsevegő empirikus amerikai módszerrel, és itt jutottam először nagyon sok értékes olvasmányhoz, amik otthon akkor még elérhetetlenek lettek volna számomra. Jó érzés tudni és kimondani, mi nem az én utam, de még jobb érzés látni a sok-sok megismert spirituális útban a közöset, a szépet és az értékeset, amit nem tud besározni a történelem, a politika, a hatalom. Örülök, hogy láthattam és megismerhettem ennyi jó embert, csodát, akik által – mint például az iszlám misztika kurzuson az egyetemen – megláthattam az értéket mások útjában is. A kirakós játék egyre több darabja került lassacskán, az évek során a helyére, és így – ha vannak is még hiányzó részek bőven – már tudok következtetni az egészre.

Ma már nem azt látom, hogy kilógtam a sorból, hanem azt, hogy nagy kegyben volt részem, amiért nem felekezetek, gyülekezetek egyházak, vallások, szekták, csoportok találtak meg, hogy meggyőzzenek, hanem mindig is volt bennem egy alapvető kíváncsiság, nyitottság és egészséges távolságtartás, ami segített a fejlődésben – és igen, a katolikus évek is fontos, értékes részét képezték ennek a folyamatnak. Jó nagy mázlistának tartom magam, amiért – Berci atya figyelmeztetésével ellentétben – sosem volt szükségem hitre, mert mindig ott álltak mögöttem a megélések és megértések, amik egyre csak sodortak tovább, vallásfüggetlenül, szabadon.

Ki tudja, legközelebb talán a későbbi állomásokról is részletesen írok, de ez a bejegyzés már így is túl hosszúra sikeredett…